Szegény Testvérek Rendje (Templomosok)

Az első Szentföldön létrejött, főként francia és olasz lovagokból összetevődő lovagrend a Szegény Testvérek Rendje (Templomosok), melynek megalakulása 1119-re tehető. A rend megalakulása után a szentföldi jelenlétük mellett erőteljes terjeszkedésbe kezdett Európa irányába, ahol aztán több országban is tekintélyes befolyásra tett szert.

Így volt ez Magyarországon is, jelenlétüket már XII. századi oklevelekben fellelhetjük. A rend megtelepedésében jelentős szerepet játszhattak a magyarországi keresztes átvonulások (1147, 1169), illetve a kereszteseknek tett királyi és magánföldesúri adományok, kiváltságok. (Első oklevélben említett rendházukat, Vránát is adomány útján szerezték.)

Hamarosan tetemes birtoktulajdonnal rendelkezetek, melyeket Kálmán herceg, majd IV. Béla igyekezett visszavenni, s egy részét vissza is vette. A nézeteltérések ellenére a lovagrend mégis a király mellett sorakozott fel 1241-ben Muhinál a tatárok ellen. A vesztes csata nemcsak az ország, de a rend életében is nagy törést okozott, hiszen elvesztette mesterét és lovagjai legtöbbjét is.

Ez a vereség jelentette a magyarországi terjeszkedésük végét, ám korántsem megszűnését. 1240 és 1310 között inkább Horvátországban szerettek volna megerősödni, de véleményt vállaltak több belpolitikai kérdésben is (1280-ban támogatták az András herceg elleni (későbbi III. András) horvátországi lázadást, majd évekkel később Károly Róbert trónra kerülésé segítették).

A XIII. század végére a renden belül megjelentek a bomlás jelei: az elvilágiasodás, faladataik elhanyagolása. Ellentétek pattantak ki egyháziak és világiak között, melyek a vége az lett, hogy Szép Fülöp francia uralkodó perbe fogta a Templomosokat. 1310-től Magyarországon is elindultak a perek, s a rendelkezések végrehajtására vizsgálóbizottság alakult. A lovagok elvesztették birtokaikat, melyek később a rend utódjaként tekinthető johannitákhoz került. Az ártatlan, de bűneiket megvallott lovagokat templomos rendházakba gyűjtötték, ahol – a rendelkezések értelmében - gondoskodtak ellátásukról.

A magyar templomosok nagy részét a Zágráb melletti Szent János rendházba vitték. 1312-ben tehát végleg megszűnt a Templomos lovagrend - úgy Európában, mint Magyarországon - mintegy százötven éves jelenlét után átadva a területet az újonnan megerősödő johannitáknak.

 

Szent János Rend (Johanniták)

Johannita lovag a 13. század végén A rend egy már működő intézményből bontakozott ki az 1130-as években. Az első keresztes hadjárat idején ugyanis a Jeruzsálemben harcoló keresztesek találtak egy zarándokkórházat, s benne egy Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolnát. Néhány lovag csatlakozott a kórházat fenntartó szerzetesekhez, hogy segítse őket a rászorulók gondozásában. Később belőlük szerveződött meg a valóban soknemzetiségű Ispotályos Rend, későbbi nevén Johannita Rend.

A hármas fogadalom mellett a betegek ápolását tartották fő feladatuknak, melyre nagy szükség is volt a keresztes hadjáratok idején. A 12. század végétől azonban katonai feladatok is fontossá váltak, úgymint a hitetlenek elleni harc, a zarándokutak és a szent helyek, később a keresztény Nyugat védelme az előrenyomuló oszmánokkal szemben. A rend székhelye 1530-ban Málta szigetére került, itt vette fel a „Máltai Rend” nevet.

1135-ben készült el az első magyar ispotály Jeruzsálemben, majd II. Géza 1150-ben szintén vásárolt itt egy zarándokházat melynek fenntartását néhány johannita papra bízta, akiknek később Szentkirályfalvát (Esztergom mellett) adományozta, hogy ott rendezzék be a johannita rend magyar központját.

A rend elterjedt Magyarországon, a 13. század végén 30 helyen volt rendházuk. Nagy szerepet játszottak mind a gyógyításban, mind az ország védelmében. Hazai működésüknek a török pusztítás vetett véget.

Máltai Lovagrend

1291-ben a törökök támadásai miatt a johanniták elhagyni kényszerültek a Szentföldet, s egy részük Málta szigetére érkezett, innen kapták a Máltai Lovagrend elnevezést.

A lovagrend a XII. században telepedett le Magyarországon, és a templomosokhoz hasonlóan szintén ott harcoltak IV. Béla mellett a Muhi csatában.

A rend a XIX. században jogilag megszűnt, de 1928-ban megalakult a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége. Azonban a II. világháború alatt betiltották tevékenységét, ezért csak 1990-ben tértek vissza Magyarországra.

Jelmondatuk „A hit védelme és a szegények segítése”.

Német lovagrend (Teuton lovagok)

A Német Lovagrend a keresztes háborúk idején a legkésőbb kialakult lovagrend. Létrejöttük az 1190-es évekre tehető, kb. 70 évvel a templomosok és johanniták rendjének megalakulása után keletkezett.

A rend létrejöttének története érdekes, Barbarossa Frigyes, német-római császár és III. Sándor pápa invesztitúra-háborújáig vezethető vissza. Hosszas viszálykodás után ugyanis Frigyes vesztes csatái hatására úgy döntött bűnbocsánatot kér a pápától, melyre az 1189-ben indított III. keresztes háború megfelelő alkalomnak kínálkozott. Frigyes úgy gondolta, ha a pápa oldalán vesz részt a hadjáratban, akkor megkapja a bűnbocsánatot. A Szentföldet azonban nem érhette el, mert útközben életét vesztette. Katonai császáruk halála után nem kívántak tovább harcolni, de mivel hazajutni sem tudtak, ezért Akkon városában telepedtek le, ahol megalapították a Szentföld első német ispotályát, ami kórházként, fogadóként és pihenőhelyként funkcionált. Az ispotályt védő lovagok néhány év alatt fegyelmezett testületté alakultak, s 1198-ban III. Celestin pápa a Német Lovagok Rendje (Ordo Equitum Teutonicum) néven önálló lovagrenddé nyilvánította az akkori ispotály kereszteseit.

Védőszentjük Szűz Mária lett és a Templomos Rend reguláját vették át. Ruházatukban is hasonlítottak a Templomosokhoz, páncélzatukon, fehér alapon a Templomosok keresztjének fekete színű változatát viselték.