A középkor mélyen vallásos atmoszférájában, ahol a hit és főleg az egyház hatalma az élet minden területét áthatotta, nem csodálkozhatunk, ha Isten neve és szolgálói fontos szerepet játszottak az igazságszolgáltatásban is. A kor papjai a betűvetés monopóliumának birtokában biztosan ültek a joggyakorlás trónján a helyi földesúr és persze a király mellett.

A mára sötét középkornak bélyegzett 5-9. században mind gyakrabban tűnt fel Isten neve az ítéletekben, melyeket az ő nevében hoztak evilági szolgálói – vagy közvetlenül, vagy tanácsaik révén a világi bírán keresztül. E korszakban terjedt el és vált általánossá Európában az istenítélet, mely az emberi megismerés korlátozottságát Isten bölcsességének végtelenségével vetette össze, s a természetfelettire bízta a bíráskodás jogát már ezen a világon is.

A következő sorokban igyekszem átfogó képet nyújtani az európai istenítéletekről, beleértve a szokás történetének tárgyalását és a különféle próbatételek rövid ismertetését is, igyekezvén példát hozni magyar vonatkozásaira.

A szó és szokás eredete, alapelképzelése

A szó idegen alakja – ordália – germán eredetű. Az angolszászban ordl, a németben Urtheil alakban szerepel, jelentése istenítélet. A szokást sokan tévesen európai eredetűnek vélik, holott már széles körben elterjedt volt az ókori Babilóniában és Egyiptomban, de az ókori görögök és rómaiak is szívesen alkalmazták (ez utóbbiak legismertebb, legtisztábban megmaradt formája a keresztény-vadállat viadal). Európába a Nyugatrómai Birodalom bukását elhozó barbár törzsekkel érkezett, ahol az ítélkezés bevett formája volt a bajvívás, a halálig tartó viadal – az egyház feltehetőleg ezek szokásából illesztette be saját ítélkezési gyakorlatába.

Az istenítélet kanonizált, joggyakorlatba ültetett szokása, mely magában foglalta a bizonyítást, az ítéletet és annak végrehajtását egy végtelenül egyszerű nézeten alapul, mely szerint Isten nem fogja pártját a bűnösnek, így a párbajban az ártatlant segíti és a különböző próbákban is a tisztaság védelmére siet valami módon.

Pszichológiai alapja a természetfeletti felsőbbrendűségének végső felismerése, az egyház tanításainak győzelme. Nem elhanyagolható lélektani tényező a vezeklés fájdalmától való rettegés: a vádlott gyakorta inkább beismerte vétkét, semmint hogy alávesse magát a bizonyítási eljárásoknak. 

Szokástörténet

Az istenítéletek gyakorlata a barbárok térítésével (5-6. század) párhuzamosan terjedt a magát civilizáltnak tekintő európai királyságokban oly lendülettel, hogy a 7. századra Európa legtöbb területén legalizálták az alkalmazását, leginkább egyházi és világi személyek vitájában. Ebben az időszakban terjedt el a tűz- és a vízpróba, háttérbe-, de messze nem kiszorítva a párviadalt és más, békésebb ítélkezés formát. Az elemek próbáit a 11. században, engedve a szokásjog nyomásának, a világi bíróságok is bevezették a joggyakorlatba.

A szokás a 11-13. században élte virágkorát, egészen a IV. lateráni zsinatig (1215), amikor is a pápaság megtiltotta, hogy a tűz- és vízpróbákat szertartásokkal kapcsolják össze – így elzárkózva attól, hogy átfedésbe lehessen hozni az istenítéleteket az egyházzal. Ugyanezen az eseményen hozták létre a Szent Inkvizíciót is – istenítéletek helyett ezután kínvallatás várt a vádlottra…

Ezután mindenesetre mintegy fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a határozat elterjedjen Európában és a legtöbb országban felfüggesszék a fenti próbák alkalmazását.

Ezzel ismét elterjedhetett a párbaj szokása – ekkorra azonban már a vádlott és a vádló is bajnokot állíthatott ügyének, akik megvívták helyette a viadalt. Ítéletként végrehajtott párbajokat, függetlenül annak jellegétől és kimenetelétől még a 18-19. században is feljegyeztek elsősorban Közép-Kelet- és Kelet-Európa területein (Magyarország, Morvaország, Havasalföld).

Elemekkel kapcsolatos próbák

Tűzpróba

A tűzpróba kegyetlen szokását az európai országok mindegyike másként honosította meg. A vélt bűnösnek persze minden esetben szörnyű fájdalmakat kellett kiállnia. Sok helyen kényszerítették a vádlottat kezének tűzbetartására, máshol izzó fa-, vagy vasdarabokon kellett átmennie viaszos ingben. Maradtak fenn leírások az izzó vaskesztyű és a vastrón alkalmazásáról is.

Ha a bűnösnek vélt személy túl is élte a próbát, bizonyos időn belül meg kellett gyógyulnia a sebeinek is – ha ez nem történt meg, azt Isten akaratának tekintették és a személyt vétkesnek kiáltották ki.

II. Henriknek, I. (Szent) István királyunk sógorának a felesége, Kunigunda tűzpróbát vállalt, hogy férje vádja alól tisztázza magát. Sértetlenül sétált végig az izzó vasrudakon, Isten akaratának ékes bizonyítékaként. Halála után szentté is avatták tisztaságáért.


Vaspróba

Hazánkban fokozott népszerűségnek örvendett a vaspróba vagy tüzesvas-próba, mely voltaképpen a tűzpróbának egy válfaja. Eljárása során a vádlottnak – vagy nemesember esetén az általa kijelölt bajnoknak (tüzesvas-vivő) – egy, korábban megáldott izzó vasrudat vagy gömböt kellett bizonyos távolságra elszállítania, ami után bekötötték a kezét, majd lepecsételték – ha a három nappal ezután következő feltörésig a seb nem indult gyógyulásnak, a próbatevőt bűnösnek nyilvánították.

A Váradi Regestrum arról tanúskodik, hogy Magyarországon a vád az esetek felében (51%) lopás, nyolcadában (14%) az emberölés volt – és csupán öt százaléknyi vádlottnak kellett kiállnia a próbát boszorkányság miatt.


Vízpróba

Szorosan az elemek próbái közé tartozik a vízpróba is, bár a tűzpróbánál később jött divatba. Eljárása a tűzpróbához hasonlóan különböző országonként más és más. Néhol hidegvíz-próbát tartottak: összekötözött kézzel-lábbal engedték a vádlottat egy kampón a jeges vízbe és sorsára hagyták – ha feljött a víz felszínére, bűnösnek bizonyult, ha nem, úgy kihúzták – igaz, gyakorta már későn s az ártatlan megfulladt.

Máshol a forróvíz-próba volt népszerűbb, amelynek során zubogó-forró vízből kellett a vádlottnak kiemelnie valamilyen apró tárgyat, azaz gyűrűt, kavicsot, hasonlót.

A bizonyítási eljárás különösen népszerűvé a 17-18. századi boszorkányperekben vált. Hazánkban a híres-hírhedt szegedi boszorkányperekben három asszony fulladt vízbe, hogy bizonyíthassa ártatlanságát.

 

Veszélytelen eljárással folyó egyéni próbák

Mérlegpróba
Veszélytelen eljáráson alapul és a vízpróbához köthető a mérlegpróba, mely azon az elképzelésen alapul, hogy a bűnöst az ördög segíti, ami miatt képes súlytalanná válni – a vádlottat tehát megmérték, és ha kinézeténél könnyebbnek bizonyult, általában félig már vétkesnek tekintettek rá és vízpróbára ítélték.

A szent falat próbája
Az egyik legártatlanabb próba a szent falat próbája, melynek során liturgikus keretek között adtak a vádlott szájába egy darab szentelt kenyeret és sajtot, amit ha gond nélkül le tudott nyelni, ártatlannak tekintették – ha azonban csuklani kezdett vagy torkán akadt a falat, bűnössége egyértelműen bizonyítást nyert.

Tetemrehívás
Ide tartozik, bár kegyetlenségében messze alulmarad és a természetfelettihez a legközelebb áll a tetemrehívás istenítéleti szokása. A népi hagyomány szerint a holttest vérezni kezd vagy valami más módon az élők tudtára adja, hogy gyilkosa járult mellé. Másfelé úgy tartották, már az is elegendő, ha a holttest mellett kimondják a tettes nevét.
Arany János hasonló című balladája szép leírását adja egy efféle próbának.

Páros próbák

Keresztpróba

Ártalmatlannak tekinthető eljárás volt a keresztpróba vagy keresztbetétel, mely a vádló és a vádlott közös közreműködését kívánta meg, így páros próbának tekinthető. Mindketten a megfeszített Krisztus testtartását mímelve álltak meg a hiteles hely keresztje előtt, s annak az igaza érvényesült, aki tovább bírta a kényelmetlen tartást.


Párbaj

Az eleinte barbár népeknél általános ítélkezési gyakorlat általános vélemény szerint a Skandináv-félszigetről származik – volt idő, amikor törvény írta elő, hogy minden vitás ügyet párbajjal kell elintézni –, bár írott forrásokban először a szkítáknál bukkan fel. Ez az istenítéleti forma akkor lett ismét népszerű a keresztény Európában, amikor a pápaság elzárkózott a tűz- és vízpróbáktól. A hiteles helyeken ezentúl párbajokat vívtak a bűn vagy bűntelenség bizonyításáért.

A párbajt eleinte a vádló és a vádlott személyesen harcolták végig – a bírói végzés szerint gyalogosan vagy lóval, páncélban vagy anélkül, első vérig vagy halálig. Később általánossá vált az az eleinte csupán nemeseknek kijáró gyakorlat, mely szerint a peres felek bajvívókat fogadtak, akik képzett harcosok lévén megvívták helyettük a harcot. A fizetett bajvívók megítélése még a hóhéroknál is rosszabb volt, gyakorta nem kaptak egyházi temetést sem – viszont jövedelmező munkájukból viszonylagos jólétben élhettek. A párbaj kellékeit és körülményeit általában a hiteles hely volt köteles biztosítani a fegyverektől a páncélokon át a vívótérig.

A magyar joggyakorlatból Mátyás 1486-os törvénykönyve szorította ki, amelyben a király a párbaj alkalmazását kizárólag becsületsértési ügyekben engedélyezte, hiszen a megvesztegethető fogadott bajvívók között könnyen elveszhet az igazság.