A mai Debrecen, mint oly sok más város több kisebb település fokozatos összeolvadásából jött létre. Ezek a települések Debrecen, Mesterfalva, és Szentászlófalva voltak, amelyek összeépülése a 13. sz. elején fejeződhetett be végleg.

A városkép akkoriban ahogy még most is nem hasonlított egy itáliai vagy akár egy magyarországi városfallal körbevett városéhoz. Ennek leginkább az építőanyag hiánya volt az okozója, hiszen követ igen messziről kellett volna idehozni. Így a város terjeszkedésének nem szabtak gátat várfalak, szabadon növekedhetett szinte minden irányba. Lazábban álló házak összessége volt kertekkel, ligetes, fás részekkel kisebb vízfolyásokkal és tavacskákkal. Az utcákon esős időben bokáig lehetett járni a sárban. A templom mögött pedig egy nem is annyira kis tó állt, a Pap-tava.

A város első említése az 1235-ös Váradi registrumként említett törvénygyűjteményben volt Debrezun néven. Debrecen ekkor még önállósággal nem rendelkezett, egyszerű nemesi birtokok együttese volt. Mégpedig egyazon családból származó három nemes úré, akiknek neve Rophoin, Péter, és Dózsa voltak.

Debrecen kétharmadának tulajdonosa Rophoin bán volt, legfontosabb ura mégis Dózsa volt, aki meghatározó alakja volt nemcsak a a város, hanem az egész ország életének is. A Debreceni család két ágának hét nemzedékét is ismerjük. A család a 13. századtól a 15. századig élt. Utolsó férfi tagja János fia László volt aki 1366 – 1404-ig élt. Legnevesebb tagja pedig Debreceni I. Dózsa volt aki 1291 - 1322- ig élt, és Károly Róbert legfőbb hívei, bizalmasai közé tartozott. Fontosságát, előkelő és igen erős pozícióját jól mutatja hogy volt nádor, Erdélyi vajda, Bihari, Szabolcsi, Szolnoki, Szatmári ispáni, Kraszna megyei bíró is. Természetesen ezeket a tisztségeket nem egyszerre töltötte be. Károly politikájának fontos eleme volt, hogy ezekkel a jól fizető tisztségekkel jutalmazta híveit, ez volt az ún. honor rendszer. A legfőbb tisztségeket pedig rotálta hívei között, ezeket örökölni nem lehetett, a király bármikor visszavehette őket.

Dózsa az Árpád ház kihalása utáni zűrzavaros időkben kezdetben egyesek szerint Ottó herceg híve volt. Ezt alátámasztja, hogy Ottó 1307 tavaszán birtokot adományozott a Dózsa családnak nevezetesen a Szabolcs megyei Elepet. Ottó döntésében közrejátszhatott, hogy a Dózsa család a bajor herceg egyik legfontosabb támogatóival, a Borsa családdal állt rokonságban. De az is lehet, hogy így akarta Ottó maga mellé állítani Dózsát.

Dózsa ugyanis sokak szerint már ekkor Károly híve volt. Még 1311-ben megkapta a Pest megyei Páth birtokot, majd további birtokok egész sorát kapta a királytól. Az 1312-ben az oligarchák felszámolásában döntő fontosságú Rozgonyi csatában Dózsa Károly seregeinek egyik vezére lett. A győztes csata után a Dózsa család még közelebb került a királyhoz. Egészen a legbizalmasabb, legbelsőbb körökbe sikerült bekerülniük. Olyannyira igaz ez, hogy a király a Dózsa egyik gyermekének, feltehetően Debreceni Jakabnak a keresztapja lett.

1317-ben Dózsát rokona, a lázadó Borsa Kopasz legyőzésével bízták meg. A Dózsa család központjában, Debrecenben csaptak össze a felek, feltehetően a mai Tócó patak közelében. Károly 6000 hívével szemben Borsa Kopasznak jóval kevesebb, talán 3500 harcosa lehetett. A csatában a nemes urak mellett részt vettek Debrecen, Mesterfalva, Szepes, Pac, Bánk, Mikepércs, Sámson, Macs, Szentgyörgy polgárai és parasztjai is. Károly hívei egyértelmű diadalt arattak. A csata után Dózsa kilenc levágott fejet és két zsákmányolt hadi zászlót küldött Károlynak. Sokak szerint ez a csata éppoly fontos volt mint a Rozgonyi ütközet. Később magát a menekülő Kopaszt is sikerült elfognia Dózsának a sólyomkői várban.

Az engedetlen oligarcha büntetése nem maradt el, bár kegyelmet kért, ezt nem kaphatta meg: Dózsa a király parancsára a fejét vétette. Károlynak azonban még mindig akadtak ellenfelei. 1318-ban a király Erdélybe küldte, hogy végezzen Kán László fiaival. Természetesen a siker most sem maradt el. 1319-ben a diósgyőri várat vette be, mint a Károly párti seregek vezetője. 1320-ban pedig Drugeth Fülöp szepesi Ispánnal a füleki várat ostromolták sikeresen. Dózsa ekkor már Erdélyi vajda volt.

Fontos tudnunk, hogy Dózsa nem egy tanulatlan faragatlan földesúr volt. Erre utal az is, hogy gyakran csak mint Dózsa mestert emlegették: magiszteri fokozatot szerzett az egyik itáliai universitasban.

Érdekesség, hogy a király többször járt személyesen Debrecenben. Első alkalommal 1320 május 4-5-ig, másodjára pedig 1325 október 11-15-ig és mindkétszer oklevelet is adott ki a városban.

A Debreceni család munkásságának legfontosabb jelképe talán az 1297-1311 között épült gótikus Szent-András templom volt, amely a mai Nagytemplom helyén állt. Méretei az akkori korban lenyűgözőnek számítottak. 50 x 16 méteres alapjával az Alföld legnagyobb temploma volt. Bár az elnevezése Szent-András volt, a névadást valójában Debreceni család alapítója ihlette.

A templom 1564-ben tűzvész áldozata lett. 1628-ban újjáépítették ami 1802-ben ismét leégett. Végül a mai Nagytemplomot 1805-ben kezdték el építeni. Ma is ez a hely Debrecen legfontosabb jelképe, ikonja. A Dózsa birtok és egyben Debrecen központja a mai Kálvin tér, Csapó utca, Vár utca helyén álló vár volt, amely inkább egy megerősített udvarház volt, mintsem egy komoly erőd.

Ez a kastély egy másik kiemelkedő magyar család életében is fontos szerepet játszott: Szilágyi Erzsébet sok időt töltött itt, így innen irányította a Hunyadi birtokok ügyeit míg férje az országos ügyekkel volt elfoglalva. A krónikák szerint itt siratta meg a nándorfehérvári győztest, de ez már egy másik történet, és egy másik évszázad.

Hűséges híveiről természetesen Károly utódja, fia Nagy ( I. ) Lajos sem felejtkezett meg. 1361 tavaszán mezővárosi kiváltságokat adományozott a városnak, ekkortól rendelkezik Debrecen szabad bíró- és tanácsválasztás jogával.

Tulajdonképpen ettől az időtől tekinthetjük Debrecent városnak, lakosait pedig polgároknak. Itt kezdődött Debrecen felemelkedése, vagyis az Anjouk meghálálták azt a segítséget amelyek a város nekik nyújtott azokban a zűrzavaros időkben, a feudális anarchia korszakában. Innentől szinte töretlen Debrecen fejlődése, amit a különböző vészkorszakok nemhogy akadályoztak volna, hanem inkább segítettek.