A kiskirályok uralma

1301. január 14-én meghalt III. András, az Árpád-ház utolsó férfi tagja. Sokakban azonban a halála és az uralkodóház kihalása okán tanúsított szomorúság csak látszólagos. Hosszú évtizedek óta ugyanis az ország területén élő főurak megerősödése volt jellemző, akik saját tartományokat alakítottak ki. Területeik növekedésével pedig mind nagyobb hatalomra tettek szert, amit már III. András is csak komoly erőfeszítések árán tudott kordában tartani. A király halála után már senkinek sem engedelmeskedtek, és úgy gondolták az új király személye főúri hatalmuk függvénye lehet.
A „kiskirályok” növekvő hatalmának oka az volt, hogy királyaik hozzájuk fordultak, ha segítségre volt szükségük, s hűségüket gyakran birtokadományokkal jutalmazták. Éppen ezért a királyoknak nem állt érdekében a főurak egyre erősödő hatalmának megtörése, hiszen jelentős támaszai voltak uralkodásuknak. Ennek köszönhetően a királyi birtok már a 12-13. század fordulóján szétesett, saját területeiken pedig a tartományurak csaknem kizárólagos hatalommal bírtak.

Mindemellett azonban egyik tartományúr sem törekedett az ország teljes területe feletti hatalom megszerzésére. Jól tudták, hogy egyiküknek sincs akkora ereje, amivel letörheti a többi „kiskirály” hatalmát. De ha ez talán sikerült is volna, hatalmukat akkor sem ismeri el sem a magyar egyház, sem a pápa az egyházi birtokokon történt pusztításaik miatt. Egyházi áldás és papi közreműködés nélkül pedig nem lehet koronázási szertartás. Maradt tehát a megosztottság, melyben mindenki saját birtokainak megerősítésére törekedett.

 

 
III. András halálakor az ország területén jelentős birtokokkal rendelkezett:

• Csák Máté: az ország Dunától északra eső területeinek ura
• Petenye fia Péter: Zemplén megye
• Ákos nembéli István: Borsod megye
• Borsa Kopasz: DK- Alföld, a Tisza és Körösök vidéke
• Kőszegi Henrik: Dunántúl, Duna-Száva köze
• Kán László: Erdély
• Csanád nembeli Vejtehi Teodór: Szörénység, a Kárpátok és Al-Duna között
• Subicsok: Bosznia, Horvátország, dalmát tengerpart
• Babonicsok: a Szávától délre
• Frangepánok: Adriai-tenger északi partvidéke

 

Károly Róbert útja a királyi trónig

III. András helyére sok volt a jelentkező, köztük az Anjou házból származó Károly Róberttel, aki a király halálának hírére 1301 tavaszán elfoglalta Esztergomot, ahol Bicskei Gergely esztergomi érsek a pápa áldásával, de egy ideiglenes koronával királlyá koronázta. Az új királyt a magyar főurak nagy többsége nem ismerte el, mivel a szokás szerint a királyt az esztergomi érsek koronázza meg Székesfehérváron a Szent Koronával. Ezért a főurak II. Vencel cseh király fiát választották magyar királlyá. Vencelt 1301 augusztusában megkoronáztatták (a Szent Koronával), miután felvette a László nevet, hogy alattvalói kedvére tegyen. Mivel a főurak nagy többsége Vencelt támogatta, ezért Károly Róbertnek és Bicskei Gergelynek el kellett menekülnie Buda várából. (Károly Róbert ekkor mindössze a délvidéki tartományok támogatását tudhatta maga mögött.) A történtek miatt Nicolaus Bocasinus bíboros, pápai követ egyházi tilalom alá vette Budát. A város papsága azonban szembeszállt a döntéssel és feloldotta magát a tilalom alól, majd kiközösítették a Károly Róbert párti papokat, s magát Bonifác pápát is. A főurak azonban a névleges királyok elismerése után sem adták ki a kezükből a hatalmat, így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy az országnak két királya lett, ám tényleges hatalommal egyik sem rendelkezett.

VIII. Bonifác pápa a vita eldöntésére magához rendelte Vencelt és Károly Róbertet és 1303. május 31-én egy nyilvános egyházi tanácson Károly Róbertet ismerte el Magyarország törvényes uralkodójának. Néhány hónappal ezután azonban Bonifác és Bicskei Gergely is életét vesztette (a IV. Szép Fülöppel vívott küzdelmekben), s a pápa utóda XI. Benedek (1303-1304) lett. Benedek jól ismerte a két király körüli helyzetet, s szintén Károly Róbert mellett foglalt állást, sőt elérte, hogy a magyar főpapság is ugyanígy tegyen. Ezzel párhuzamosan Vencel fokozatosan elvesztette a főurak támogatását is, miután apjával 1304-ben visszatért Csehországba, s magával vitte a koronázási jelvényeket is. Egy év múlva, 1305 nyarán meghalt II. Vencel, akit fia III. Vencel néven követett a trónon, s kész volt a békekötésre Károly Róberttel. Ez 1305 őszén meg is történt, Vencel lemondott a magyar királyi trónról és a III. András lányával kötött eljegyzését is felbontotta. Hatalmát azonban nem Károly Róbertre, hanem III. Ottó, bajor hercegre ruházta át, átadva vele a koronázási jelvényeket is. III. Ottó apja, I. Wittelsbach Henrik alsó-bajorországi herceg IV. Béla lányát, Erzsébetet vette feleségül, így fia az Árpád-ház leszármazottja. 1305 decemberében Székesfehérváron Ottót magyar királlyá koronázták, uralkodása 1307-ig tartott. A két király hívei egyéves fegyverszünetet kötöttek.

A fegyverszünet alatt a Károly Róbert-párti főpapok megszervezték erőiket és a szünet lejárta után 1307 tavaszán támadtak. Az időközben kinevezett új pápa, V. Kelemen (1305-1314) szintén Károly Róbertet támogatta, s az Ottót királlyá koronázó Antal, csanádi püspököt felelősségre vonta a kinevezésért. A Károly Róbertet támogatók lassan minden ellenpártit elfogtak. Maga Ottó is Kán László erdélyi vajda (aki akkor pártállásában semleges) fogságába került, ahonnan kiszabadulása után azonnal hazatért. Ottó 1312-ig viselte a magyar királyi címet, de ezek után már nemigen szólt bele a magyar ügyekbe.

1307-ben már stabilizálódni látszott Károly Róbert helyzete, hiszen Ottó, s a többi trónigénylő is eltűnt a színről, illetve a pápa támogatását is folyamatosan maga mögött tudta. Családi kapcsolata okán a firenzei bankárok tekintélyes összegű kölcsönökkel támogatták, amiből megszervezhette haderejét. (Károly Róbert ugyanis Anjou Károly, nápolyi király unokája.) Sikereinek láttán 1307 októberében Rákos mezején a magyar főurak egy csoportja elismerte őt törvényes uralkodójának, a legnagyobb hatalmú főurak (Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek) azonban nem jelentek meg a találkozón. 

Kőszegi Iván 1308 tavaszán meghalt, Henriket pedig hajlandó volt részt venni a Gentile bíboros által összehívott zsinaton. Csák Máté és Kán László viszont továbbra sem ismerték el Károly Róbertet, akit 1308 telén hivatalosan is királlyá választottak. Újabb pápai legátus (Gentile bíboros) érkezett az országba Károly Róbert és az egyház helyzetének megszilárdítására. Mivel Kán László nem volt halandó visszaszolgáltatni a Szent Koronát, ezért Gentile bíboros új koronát készítetett, megszentelte és a Szent Koronára tilalmat mondott ki. Így 1309. június 15-én a budavári Nagyboldogasszony templomban Károly Róbertet hivatalos egyházi szertartás keretében az újonnan készített koronával királlyá koronázták.

Gentile bíboros további büntetései és felszólításai következményeként Kán László 1309-ben visszaadta a Szent Koronát, amivel 1310 augusztusában, immáron harmadszor is királlyá koronázták Károly Róbertet. 

A kiskirályok leverése

 A 14. század elejére kiteljesedett a kiskirályok uralma, hatalmuk a csúcspontjára ért, ezzel párhuzamosan azonban már láthatóak voltak a jelei hatalmuk bukásának. Egyrészt mert az árutermelés kialakulása és a városiasodás az ország egységessé válását segítették elő, nem pedig a részekre bomlását. Másrészt pedig a legtöbb társadalmi csoportnak egyszerűen elege lett a tartományurakból.

Az egyes tartományokban ugyanis borzalmas volt a közbiztonság éppen uraik és kegyeltjeik miatt. Ha egy-egy főúrnak pénzre volt szüksége, azt nem a gazdaság támogatásából szerezte meg, hanem fosztogatásokból. Így aztán a területen senki sem volt biztonságban, kifosztották az utazókat, kereskedőket, ugyanígy a városokat, piacokat is. Hatalmas összegű vámokat vetettek ki, s a termelést is a saját igényeiknek megfelelően alakították, hátráltatva ezzel a gazdasági fejlődést, ami a városi polgárság nemtetszését idézte elő. Ellenük fordult az egyház is, mivel nemcsak az egyházi birtokokat rabolták ki, hanem az egyházi személyeket is. Hasonló érzelmekkel viseltettek a kiskirályok iránt a nemesi réteg kisebb birtokokkal és hatalommal rendelkező tagjai is, akik félelmükben kényszerből vallottak hűséget egy-egy tartományúrnak.

Mindezek mellett azonban talán a jobbágyság szenvedett a legtöbbet a kiskirályok önkényétől. Őket érték leginkább a tartományurak pusztításai, fosztogatásai, emellett az erőszakos áttelepítések, a többszöri adóztatás, a robotmunka, a temérdek erőszak mind-mind szították a gyűlöletet a jobbágyságban a tartományurak iránt. Mindezek után érthető, hogy egyre csak növekedett a Károly Róbertet támogatók tábora, mivel őt alkalmasnak tartották a kiskirályok hatalmának megtörésére.

Miután 1307-ben Rákos mezején a főurak egy csoportja hűséget fogadott Károly Róbertnek, 3 fő ellensége maradt: Csák Máté, Kán László és a Kőszegi család. Kán László a Szent Korona visszaszolgáltatásával közeledett a királyhoz, míg Kőszegi Henrik szlavón bán nem sokkal Károly Róbert harmadik koronázása előtt meghalt. Így fegyveres fellépésre csak Csák Máté részéről számíthattak, aki támadásokat indított a király híveinek birtokai ellen. 1311-ben egészen Budáig eljutott, melynek következtében biztonsági okból Károly Róbert hosszú időre Temesvárra tette át a székhelyét, Csák Máté ellen pedig elindult a királyi sereg.

Ekkor azonban Kassa ostroma közben váratlanul meggyilkolták Aba Amádét, aki a király régi szövetségesének számított. Károly Róbert azonban a város pártjára állt és Aba Amádé özvegyével és fiaival egy olyan egyezséget köttetett, melynek következtében az Amádék jelentős területeket és hatalmukat vesztették. A kilátástalannak tűnő helyzetben az Amádé fiak Csák Mátéban látták a reménységet és abban bíztak, hogy az ő familiárisaivá válhatnak. Ennek elérése érdekében 1312-ben megtámadták Sárospatakot, ahol a királyi csapatok távolléte miatt a helyi nemesség és a királypárti Petenye fia Péter védte meg a várost támadóitól. A támadó sereg egy része Sáros várában vonult, melyet a király nem tudott bevenni. Csák Máté és az Amádé fiak egyesült seregei 1312. június 15-én ütköztek meg Rozgonynál Károly Róbert seregével, ahol a szepesiek és kassaiak segítségével az utóbbi javára dőlt el a hadakozás. A király megerősítette hatalmát az ország északkeleti területein, míg Csák Máté hatalma hanyatlásnak indult.

A király rozgonyi győzelmével megszámláltattak a főurak napjai, területeik sorra Károly Róbert kezére kerültek, ők pedig kénytelenek voltak behódolni királyuknak. 1315-ben Kán László hatalmát töri meg a király, 1316-ban megszerzi a Kőszegiektől Tolna, Somogy és Baranya megyéket, 1317-ben Debreceni Dózsa (Károly Róbert hadvezére) legyőzi Borsa Kopaszt, 1318-ban pedig legyőzi az áruló Mojs fia Mojst is. A történtek hatására Kőszegi András és Csák Máté is meghódol. A pusztításokkal, hadakozással és széthúzással teli időszak után 1323-ra sikerült teljesen egységesíteni az országot, a harcok elmúltával nőtt a közbiztonság, fejlődésnek indult a gazdaság.