Barbarossa Frigyes és seregének pusztulása a harmadik hadjáratban mindenkit megdöbbentett birodalmában, s a szerencsétlenségért egyértelműen Bizáncot okolták. I. (Barbarossa) Frigyes fia, VI. Henrik apja halála után úgy gondolta, hogy a Német-római Birodalom és a Szicíliai Királyság erőinek egyesítésével elég erős lesz ahhoz, hogy Bizáncon elégtételt vegyen. Azonban még így is gyengének bizonyult, ezért szicíliai és antiochiai hercegekkel szövetkezett. A negyedik hadjárat anyagi támogatására hatalmas összegeket kért Bizánctól. Testvérét, Sváb Fülöpöt összeházasította Angelosz Izsák Irén nevű lányával, majd azzal fenyegette Bizáncot, hogy hadjáratot indít ellene. Utóbbi tervéről csak a pápa fellépése és újabb bizánci „anyagi támogatás" tántorította el. Miután mindezzel egy feszült politikai helyzetet teremtett, elindult Jeruzsálem felé. Seregei bevették Szidónt és Bejrútot, miután a császár halálának hírére a sereg visszatért Európába.

III. Ince pápa Szaladin szultán sikereinek hírére újabb hadjáratot hirdetett Jeruzsálem visszafoglalására. Az európai uralkodók nagyrészt válasz nélkül hagyták a felhívást, viszont Flandria és Champagne területéről sokan jelentkeztek a seregbe. Enrico Dandalo, velencei dózse vállalta a seregek átszállítását, de az utazást arra használta, hogy a Mediterráneum keleti részében szövetségeseket gyűjtsön, hogy együtt felülmúlják Genova erejét. A keresztesek azonban nem tudták kifizetni az átszállítás teljes összegét, ezért Dandalo azt javasolta, hogy a hiányzó összegért cserébe foglalják vissza Velence számára Zárát, amit a magyar király „kaparintott meg". 1202-ben ez meg is történt, s a pápa annak hírére, hogy a keresztesek nem a szent ügyet, hanem Velence gazdasági érdekeit szolgálják kiátkozta Velencét. (Kiátkozta az ostromban részt vevő kereszteseket is, de őket később feloldja az átok alól, hogy folytassák útjukat a Szentföldre. Zára városát Velence egy évig tartotta irányítása alatt, miután teljesen kifosztva adta vissza a magyar királynak.)

Közben az elűzött bizánci császár fia, IV. Alexiosz Angelosz felajánlotta a kereszteseknek, hogy kifizeti a Velence felé fennálló adósságukat, ha visszasegítik őt a bizánci trónra. Velence és néhány főpap heves támogatására, a pápai legátus és több főúr ellenzése mellett a keresztes sereg - a Szentföld helyett - Konstantinápoly felé indult. Az ellenzőknek nem volt ínyére, hogy keresztények indulnak keresztények leverésére, s a pápa megtiltotta, hogy a katonák a görögöket bántalmazzák. 1204-ben bevették Konstantinápolyt, II. Izsákot kiszabadították, s IV. Alexioszt császárrá koronázták, aki rögtön kifizette Velencének a tartozást. (III. Alexiosz, a trónbitorló császár az ostrom alatt elmenekült Irén nevű lányával, hátrahagyva feleségét, gyermekeit és birodalma népét.)

Ezután a keresztes sereg tovább indult, még mielőtt az új császár hatalma megszilárdult volna. Ez volt Alexiosz veszte, pénzzé tette ugyan mindenét, de az adósságait így sem tudta fizetni. „Hitelezői" azonban türelmetlenek voltak, s fosztogatni kezdték a birodalmat, mire hatalmas elégedetlenség lett úrrá a birodalomban. A császár az elégedetlenek keze által lelte halálát. A keresztesek újra Konstantinápoly ellen fordultak. Mértéktelen fosztogatásba kezdtek, s a zsákmányt megosztották Velencével. Bizánc új császára Baudouin, Flandria grófja lett, aki megalapította a Latin Császárságot (1204-1261). A görög császárnak 1261-ben sikerül visszafoglalnia Konstantinápolyt.

Ince pápa mélységesen elítélte a Bizánccal szembeni bánásmódot, a bizánciak pedig még jobban meggyűlölték a latinokat a fosztogatások és a velük szembeni erőszakosságuk miatt. A szakadék olyannyira elmélyült, hogy az ortodoxok végleg elfordultak a nyugati egyháztól, s lehetetlenné vált a két egyház újbóli egyesülése.





III. Ince pápa a negyedik hadjárat sikertelensége után (hiszen a keresztesek el sem jutottak a Szentföldre) 1213-ban újabb hadjáratot javasolt. Az Európában dúló belháborúk miatt senki sem reagált a felhívásra. Ennek ellenére 1215-ben a lateráni zsinaton újabb hadjárat indítását határozták el, melyre később II. András magyar király, VI. Lipót osztrák herceg és Lajos bajor herceg jelentkezett.

(II. András apja pápának tett ígéretét teljesítette a hadjárat vezetésével. III. Béla ugyanis megígérte a pápának, hogy részt vesz a keresztes háborúban, de halála miatt ennek nem tudott eleget tenni. Fiára hagyta eme kötelesség teljesítését.)

1217-ben elindul a hadjárat a magyar király és az osztrák herceg vezetésével. A sereg a Tiberias-tó mentén megnyert néhány kisebb csatát, de ezen kívül semmi érdemleges eredményt nem tudtak felmutatni (a Tábor-hegy ostroma és az asszaszinok elleni támadás is sikertelenül végződött).

(Az asszaszinok egy 1090-ben alapított rend tagjai, melynek vezetői hasis-függővé tették a fiatal férfiakat, majd annak megvonásával kényszerítették őket vallási köntösbe bújtatott gyilkosságok elkövetésére. Merényleteik a keresztes háborúk idején váltak gyakorivá Szíriában, Jeruzsálemben és Perzsiában.)

A sorozatos sikertelenség után II. András hazatért Európába. Az ott maradó magyar egységek egyesültek a fríz, holland és osztrák keresztesekkel, majd később francia, angol, spanyol és olasz segítséget is kaptak és Damietta ellen indultak. A kikötővárost, a szultán testvére, Melek-el-Muaddon védte, aki kemény ellenfélnek bizonyult. Tárgyalások kezdődtek a kompromisszumról, s ez időre fegyvernyugvás lépett életbe.

(E fegyvernyugvás idején látogatta meg a szultánt Assisi Szent Ferenc, aki az uralkodótól olyan „jelet", valószínűleg oltalomlevelet kapott, amivel szabadon járhatott muzulmán területeken, ahol végiglátogatta a keresztény zarándokhelyeket.)



Melek-el-Kamil igencsak kedvező ajánlatot tett a számára nagyon fontos Damietta megtartása érdekben: a keresztesek visszakapják Jeruzsálemet és az előtte elterülő partvidéket egészen a tengerig. Pelagius, a pápai legátus javaslatára visszautasították a szultán ajánlatát és egy rengeteg áldozattal járó, kemény csata után bevették a kikötővárost. A keresztesek terve az volt, hogy ezúttal a másik oldalról próbálják visszavenni Jeruzsálemet, Damiette után Egyiptom, majd Palesztina meghódításával. Kairó ellen fordultak, mire a szultán kinyittatta a Nílus gátjait és a víz által körbevett sereg megadásra kényszerült, ráadásul Damiettát is vissza kellett adniuk.


Az ötödik hadjárat is kudarccal zárult....



Bizáncban Baodouin császárt egy éves uralkodás után a bolgárok meggyilkolják, 1206-ban testvére, Flandriai Henrik követi őt a trónon. Henriknek sikerül békét kötni a bolgárokkal, s hozzálát a belpolitikai helyzet rendbe tételéhez. Mivel minden erejét a béketeremtés kötötte le, így Bizánc segítségére már nem számíthatott a nyugati kereszténység. A pápaság azonban továbbra is ösztönözte a Szentföldre irányuló keresztes hadjáratokat, hívó szavuk azonban az európai uralkodók körében nem talált meghallgatásra, hiszen mindegyikük belpolitikai viszályaival volt elfoglalva.

A keresztes hadjáratnak már csak az alsóbb osztályokban voltak hívei. 1212-ben például árva és szegény gyerekek hada indult útnak a Szentföld felé, hogy puszta kézzel, fegyvertelenül, hitük erejével győzzenek a pogányok felett. A csapat egy részét II. Fülöp Ágost visszatartotta, a többiek kalózok és rabszolga-kereskedők markában végezték.

II. Frigyes 1215-ben, megkoronázásakor fogadalmat tett hadjárat vezetésére és a Szentföld felszabadítására, azonban belügyeire hivatkozva az ötödik hadjáratban nem vett részt. 1220-ban volt hajlandó hadjáratot vezetni, azzal a feltétellel, ha a pápa római császárrá koronázza. Így is történt, a hadjárat azonban mégsem indult el. Frigyes ugyanis biztosra akart menni, ezért először a lovagrendeket kereste meg, hogy megtudakolja hogyan számíthat rájuk a hadjáratban. Majd 1225-ben feleségül vette Jean de Brienne címzetes jeruzsálemi király lányát, Izabellát, akit Jeruzsálem királynőjévé koronáztak. IX. Gergely pápa ekkor levélben figyelmeztette Frigyest fogadalmának megtartására. A hadjárat 1227-ben meg is indult, de Frigyes néhány nap múlva megbetegedett, s nem folytatta útját. Katonáinak azonban megparancsolta a hadjárat folytatását, a pápa ennek ellenére kiközösítette őt a hadjárat késleltetése miatt. 1228-ban Frigyes útnak indult, a hadszíntéren azonban egyik fél sem kívánta a katonai összecsapást, ezért tárgyalások kezdődtek. 1229-ben megköttetett a szerződés Frigyes és Melek-al-Kamil között. Ennek értelmében a keresztesek visszakapják Názáretet, Betlehemet és Jeruzsálemet a tengerhez vezető sávval, az út mentén épült falvakkal, birtokokkal együtt. A muzulmánok megtartották az Al Aqsza mecsetet és Omár kalifa mecsetjét. Frigyes 1229-ben bevonult Jeruzsálembe, ám a város egyházi tilalom alatt állt, így senki sem koronázta királlyá, megtette hát maga. Jeruzsálem királyává lett, uralmát azonban az egyházi méltóságok és maga a pápa sem ismerte el a kiátkozás miatt.



A hatodik hadjárat nagy érdeme azonban, hogy harc nélkül sikerült elérnie azt, amit azelőtt véres harcok árán sem, Jeruzsálem ismét keresztény kézre került. Az egyház és a szentföldi lovagok így is elégedetlenek voltak, mert nem akarták elfogadni a császár hűbéri fennhatóságát, így a megszerzett béke ismét ingatag volt.



A bizonytalan béke nem sokáig tartott. 1244-ben felújultak a harcok és a muzulmánok visszafoglalták Jeruzsálemet, majd Aszkalont és Galilea keleti részét és támadó hadjáratba kezdtek. Jeruzsálem újbóli elvesztését megdöbbenéssel fogadta Európa, s IV. Ince pápa 1245-ben a lyoni egyetemes zsinaton újra összefogásra szólította fel Európa uralkodóit. Azok azonban ismét belpolitikai problémáikkal voltak elfoglalva és egyedül IX. Lajos állt az ügy mellé. Csapatával 1248-ban indult útnak s az első célpont Damietta, amit sikeresen be is vettek.



Megtámadják az egyiptomiak táborát, ahol a keresztes vereség mellett Lajos is fogságba kerül. Manszurában megindulnak a tárgyalások, de közben a Mameluk-dinasztia Egyiptomban átveszi a hatalmat. Lajosnak sikerül egyességre lépni velük, de csak egy tekintélyes összeg ellenében hajlandók őt és embereit szabadon engedni.

Lajos ezután Akkonba ment, ahol édesanyja levele várta, miszerint országának ügyei hazatérésre szólítják a királyt. Lajos nem akart úgy haza utazni, hogy nem tett eleget fogadalmának, ezért megpróbált szövetségeseket keresni Európában. Mikor ezzel sem járt sikerrel, 1254-ben hazatért.

VIII. keresztes hadjárat 1269-1291

Kudarcai ellenére IX. Lajos 1269-ben ismét a Szentföldre készült. Szövetségesek toborzása azonban nehezen ment, testvére, Anjou Károly indult csak harcba oldalán.
Közben Baibars szultán ravasz cselhez folyamodott. Hogy Egyiptom helyett Tunisz felé terelje a keresztes sereget, a tuniszi atabég (muzulmán herceg) hirtelen heves érdeklődést mutatott a katolikus hit iránt. Lajos 1270-ben szállt partra Karthagó közelében, de odaérve azonnal tudta, hogy átverték. A közelben megszállt, hogy bevárja Anjou Károly seregét, de mire ez megérkezett Lajos már a pestisjárvány áldozata lett.



A járvány a sereget is erősen megviselte, s Anjou Károly látta, hogy esélytelen a szultán ellen, ezért béketárgyalásokba kezdett. 1272-ben egy tízéves fegyverszünetet írtak alá, mely a keresztesek számára igencsak megalázó következményekkel járt, s beszűkítette mozgásterüket a Szentföldön. A keresztes területek sorra vesznek el, Joppe, Antiochia, Tripolisz, majd 1291-ben Akkon. A Mamelukok az utolsó európait is kiűzik a Szentföldről.






Európa számára persze több pozitív következménnyel járt a hosszú háborúskodás:

Átmenetileg megszabadította a kontinenst népességfeleslegétől.

Jelentősen gazdagította az észak-itáliai városokat, ami biztosította számukra a reneszánsz anyagi hátterét.

Az arab és az európai kultúra hatott egymásra.

Fellendült a kelettel folytatott kereskedelem, új mezőgazdasági és luxustermékek jelentek meg, pl.: citrom, dinnye, rizs, őszibarack.

Új, ám rövid életű keresztes államok alakultak.

Forrásjegyzék