Kardok

A kard a nemcsak a nyugati vitézek legnépszerűbb fegyvere, hanem a lovagi szellem szimbóluma is volt. Egy lovagnak a kardja jelentette a legfontosabb értékét, a becsületét, bátorságát és hitét jelképezte ez a fegyver, szimbolizálta a lovagi címig vezető útját. Hazánkban az első egyenes kardok már a XI. században használatban voltak a Magyarországra érkező német lovagok révén. Sőt, tudjuk, hogy Szent István testőrségében szolgáltak idegen zsoldosok, normannok, akik jellegzetes nagy kardgombú, rövid, tömzsi keresztvasú, széles pengéjű, egykezes kardjukat, a normann kardot honosították meg. A Prágában őrzött, Istvánnak tulajdonított kiváló állapotú lelet is ilyen kard.

Tehát az első magyar kardok egykezesek voltak, a későbbi másfél, vagy kétkezes típusok mellett ez is közkedvelt fegyver maradt. Körülbelül 80-100cm hosszúak voltak, súlyuk 1, 5-2kg. Mai forgatóinak tapasztalataira támaszkodva tudunk következtetni előnyeire és hátrányaira. Kisebb mérete miatt gyors fegyvernek számított, bár ebben a tekintetben elmaradt a szablyától, azonban annál masszívabb, erőteljesebb volt és kétélűsége révén hatásosabbnak bizonyult. Használatához egy kéz szükséges, így a másik kézbe tőr, pajzs fogható.
 

A későbbi kardtípusok pengéje hosszabbá vált, hegyük elvékonyodott, keresztvasuk és markolatuk megnyúlt, így alkalmassá vált a kétkezes használatra. A XIV. század végére a kardokra egyöntetűen jellemző csatornavájatok is eltűntek, a kardlapból kiemelkedő kardgerinc foglalta el, ami erősebbé, inkább döfésre, mint vágásra alkalmassá tette őket.  Keresztes hadjáratokkal közkedveltté vált a nagyméretű, dob alakú markolatgomb, amely ütésre, zúzásra kiválóan alkalmas volt.

A magyar kardok eltértek néhány tekintetben a nyugati fejlődései iránytól. Ez egyrészt annak tudható be, hogy hazánkban a török fenyegetés megjelenésével újra általánossá váltak a szablyák, így későbbi, főképp gerinces pengék nem terjedtek el. Másrészt a magyar virtus hagyományosan szablya-technikákra alapult, így a magyar katonák jobbszerették vágásra, mint döfésre használni kardjukat. Tehát a magyar kardok megmaradtak csatornavájatosoknak, szélesebb pengével, lekerekedő, tompább heggyel rendelkeztek.

A másfélkezes kardok – páncélkesztyűben egy, míg nélküle két kézzel forgatható -, vagy más néven fattyúkardok Magyarországon is közkedvelt fegyverré váltak a XIV. században. Nagyobb méretük miatt erőteljesebb, pusztítóbb fegyverek voltak. 3-4 kg körüli súlyuk és 120-140 cm-es hosszuk volt, ami lovassági használatra is alkalmassá tette őket, ugyanis lóhátról könnyen, hajlongás nélkül elérték vele a gyalogosokat. E nagyméretű pengében finomabb, pontosabb technika rejlett, mint egykezes társában, mivel a hosszú markolat miatt két kézzel jobban irányítható. A sokoldalúsága is figyelemre méltó, hiszen egy kézben is forgatható, sőt a vitézek kedvelt technikája volt a penge megmarkolása (vértezett kézzel természetesen). Így mintegy kalapácsként használták az erős, vaskos keresztvasat és markolatgombot, vagy a penge hegyével gyors szúró támadásokat vittek végbe az ellenfél páncélzatának illesztéseit, réseit megcélozva. A nagy méretekben persze hátrányai is megmutatkoztak: szűk helyen nehezen lehetett hatékonyan használni, az ellenfél közel kerülve könnyen kijátszhatta ezt a fegyvert.



A kardtípusok közül, ami igazán ritkaság volt nyugaton is, de Magyarországon méginkább, az a kétkezes kard. Hazánkban jórészt csak huszita, vagy német zsoldosok révén jelent meg. A „Landskneckte” (a kétkezes német elnevezése) hossza 160cm-től akár 2 méterig terjedhetett, súlya 3 kg és 6 kg között mozgott. Drága fegyver volt, díszes keresztvassal és általában mindkét oldalon hárítógyűrűkkel, a penge oldalán hárítótüskével rendelkezett. Az ilyen fegyvert forgatóknak kivételes erővel és szaktudással kellett rendelkezniük, ezért is ezredenként egy-két ilyen „nagykardmester” harcolt. Őket nagy tisztelet és megbecsülés övezte, kettős zsoldot kaptak, általában testőrök voltak, vagy a zászló védelmét látták el a csatában. A kétkezes technika egy magyar képviselőjét is ismerjük: Vásári Tamást, Vásári Miklós esztergomi érsek fiát, aki lova kantárát elengedve két kézre fogva kardját oroszlán módjára harcolt (1373).

Szablyák

Ezek az egyélű, egykezes fegyverek a XIV. században a lovagi keresztény szellem ellenére Magyarországon legalább olyan gyakoriak, mint az egyenes kardok. A betelepülő kunokkal a könnyűlovas fegyverzet alapja. A törökök déli betöréseivel újra aktuális eszközévé vált a közelharcnak, ugyanis ideális ellenszernek bizonyult a török vértezett lovasság, a szpáhik ellen. Később Hunyadi seregében már megszokott fegyvernem volt. A honfoglalás kora óta ugyan nem tűntek el a szablyák a csataterekről, azonban alapos változáson mentek át. A XIV. századiak hosszabb, egyenes markolattal, íveltebb pengével, hosszabb keresztvassal rendelkeztek, így kissé emlékeztetnek az egyenes kardokra. Kardgombjuk azonban nem volt és jól kivitelezett egyensúllyal sem rendelkeztek, mint a kardok. Ezek a pengék orrnehezek voltak, ami azt jelentette, hogy a penge súlypontja a hegye környékén volt. Így ezek a fegyverek kiválóak voltak a lovassági harchoz, megsuhintva a lendület és sebesség segítségével nagy sérüléseket tudtak okozni. Nagy előnyük volt, hogy ezt az orrnehézségből fakadó lendületet kihasználva gyors technikákra volt alkalmas, e lendület miatt pedig kevésbé fárasztó a forgatása.

Tőrök

A lovagi felszerelés elengedhetetlen kelléke volt a tőr, mivel a lovagi harcmodor megkívánta a létezését. A nyugati fegyverekkel való támadás általában nem ölte meg azonnal az ellenfelet, súlyos sérülésekkel (csonttörés, súlyos zúzódás, stb.) harcképtelenné tették az ellenfelet. A halálos szúrás általában ezekre a kis fegyverekre maradt, amelyeket eleinte csak merénylők használtak. A kegyelemdöfés kifejezés is ezekre a fegyverekre utal. A szilárd, vaskos, gerinces, kétélű pengék ezek. A vértezet hézagainál, vagy gyengébb részeinél használták őket.