A kánok kánja

Temüdzsin 1167-ben született egy kis, hegyvidéki mongol közösségbe Jeszügei törzsfőnök fiaként. Tizenhét éves korára ennek a közösségnek az örökletes vezetőjévé válik és házassággal megpecsételt előnyös szövetséget kötött Torghullal, egy másik hasonló közösség, a keraitok keresztény vezetőjével (ez tehát 1184-ben történt). Ezzel a szövetséggel megszilárdította saját helyzetét a hatalmára áhítozók között, majd újabb és újabb közösségeket hajtott a sarka alá, kényszerített szolgálatába.

1198 körül legyőzte a tatárokat, 1201 (vagy 1202) pedig legnagyobb riválisa, Dzsamukua kán vereségét hozta el számára, így hamarosan, alig két éven belül a hasonló harcmodorú, hasonló kultúrájú népek egyeduralkodójává lett. 1206-ban a mongol törzsfőnökök nagygyűlése, a kurultáj, megválasztotta általános uralkodónak, azaz nagykánnak, ezzel elismerve főségét az egész nép fölött. Temüdzsin nevét ekkor cserélte Dzsingiszre.

A 13. század első évtizedében teljesen újraszervezte a mongol hadsereget (erről később részletesen szólunk), 1211 nyarán pedig 180 000 harcossal megtámadta Kínát. Az ongutokkal való előnyös szövetsége révén azonban komolyabb veszteségek nélkül meg tudta kerülni a Nagy Falat. Kína elleni hadjárata négy évig tartott, az utolsó évben, 1215-ben a császár városát, Pekinget is sikerült bevennie. A kínai hadjárat során felismerte és belátta a mongol sereg várharcászati hiányosságait, melyeket hamarosan pótolt, ledolgozva serege legnagyobb hátrányát a „civilizált”, városias népekkel szemben.

Az 1219-es évben általános mozgósítást rendelt el a Horezmi Birodalom perzsa-török mohamedán birodalmával szemben (a mai Afganisztán területén), miután Utrar városa mellett kegyetlenül meggyilkolták a mongol kereskedőket (szögeket vertek a fülükbe). A háborúban a horezmi fősereget 1221-ben, a november 24-i Indus-menti csatában gyakorlatilag megsemmisíti és hamarosan végleg meghódoltatja a sahságot.

Életének hátralevő részét az 1210-ben behódoltatott tangutok lázadásának leverésével tölti, még halálának nyarán, 1227-ben is több tangut várost meghódoltat és felperzseltet. A nagykán sorsát azonban tovább kísérik a harcok és kegyetlenkedések: a holttestét a mongóliai Onon folyó mellé kísérő hatalmas hadmenet mindent és mindenkit elpusztít, ami és aki az útjába esik.

Birodalmát és hadseregét fiaira hagyta, így az egységes mongol birodalomból létrejött négy kisebb jelentőségű kánság: a Nagy Kánság, a Dzsagataj Kánság, a jelenkori Irán területén alapított kánság és végül a tatárok vezette Arany Horda. Ez utóbbit kedvenc fiára, Ögödej kánra hagyta, aki – hamarosan maga is nagykánként – tovább folytatta az apja megkezdte területszerzést nyugati irányba. Dzsingisz unokája, Ögödej negyedik fia, Batu kán, az Arany Horda ura így hamarosan Európára zúdíthatja a tatárjárást, melynek bár akadályt vet Ögödej 1242-es halála, még azután is jó kétszáz évig megőrzi jelentőségét – habár még ez után, immáron az oszmán török hadsereg részeként is szerves formálója marad az európai- és világtörténelemnek.

 

Dzsingisz hadserege

A mongol hadsereg Dzsingisz szervezői tevékenysége előtt törzsi alapon állt fel – szerveződésnek ugyanis nem nevezhetjük kaotikus egészét. A hadba vonulók korhatárait a törzsfők egyéni döntés szerint határozták meg és vezették hadba, jellemzően egy másik mongol törzsfő ellen. Dzsingisz 1201-1204 között hozzálátott saját hadserege rendszerezéséhez és katonás szabályozásához, amelyet később, immár nagykánként, a teljes mongol hadseregre alkalmazott és alkalmaztatott. Eszerint elsősorban könnyűlovas íjászok alkotta seregét két fontos részre tudunk bontani – a császári testőrségre (kesik) és a tízes számrendszeren alapuló hordára (hadseregre).

A császári testőrség korának igen ütőképes harci alakulata volt, megfelelőjét a feudális Európában és Magyarországon is megtalálhatjuk a királyi testőrség vagy palotaőrség szervezetében. Dzsingisz császári testőrsége, a kesik a kán hadvezéri pályafutásának hajnalán százötven főből állt, mely az 1210-es, 1220-as évekre tízezer fős szervezetté bővült. Ennyi emberből mintegy hétezer fő alkotta a tényleges testőrséget, ezer-ezer fő pedig a nappali illetve az éjjeli őrséget a kán sátra körül, végül további ezer fő felelt a rések kitöltéséért, a futárkodásért és a felszerelések biztosításáért – ezek voltak az ún. tegezhordozók. Vörös szegélyű fekete zubbonyt és fekete páncélzatot viseltek. Lovaikat Dzsingisz legkiválóbb lovászai kizárólag éjfekete hátasok közül válogatták és vörös nyerget és kantárt akasztottak rájuk.

A kesik részévé kizárólag személyes érdemek és rátermettség alapján lehetett válni, a mongol kultúrában is komoly szereppel bíró születési előjogok itt mit sem értek. A kesik feladata csak részben volt a kán testi épségének védelme – harctéri szempontból sokkal jelentősebb feladatukat a kán személyes, különleges, mozgékony csapásmérő erejeként látták el, így a kán több csatában gyorsan átcsoportosítva egy-egy szárnyról a derékhad megsegítésére – vagy épp fordítva, egy ellenséges szárny váratlan megtámadására – vezényelhette őket. Így segítethette győzelemre a mongol hadsereget a kesik az 1211-es kínai hadjárat során vívott huan-erci csatában vagy a vele nagyjából azonos erejű, ám náluk előnyösebb pozíciókat tartó horezmi Dzselál ad-Din sah seregével szembeni Indus menti csatában (1221) is.

A hadsereg további részét, mint korábban említettük, szigorú szabályok szerint, tízes számrendszer alapján állította fel, melynek szervezete egyébként sokban emlékeztet a modernkori hadseregek felépítésére. Legkisebb egysége a tíz katonából álló szakasz, az arban volt, melyek kiállításáról a közösségeknek kellett gondoskodniuk fegyverzet és ló biztosítása mellett. A Dzsingiszt szolgáló írástudó hivatalnokok serege által készített felmérések adatai alapján maga a nagykán rendelkezett arról, hogy az egyes közösségekben hány szakasz kiállítása kötelező. Az arbanok maguk közül választottak parancsnokot, ám ezt a parancsnoki láncban feljebb állók természetesen felülbírálhatták. Tíz arban egy századot, dzsagunt alkotott, melynek parancsait a szakaszok parancsnokai választották. Az ezredek, azaz minganok tíz századból álltak, amely minganokból tíz egy hadtestet, egy tument tett ki. A tumen tehát tízezer emberből állt és Dzsingisz hadműveleteinek alapegységét képezték – azaz bizonyos katonai feladatokat ezen tumenek parancsnokaira bízott, amely feladatot a tumenparancsnok, aki tízezer embere feltétlen engedelmességével rendelkezett, ezt bármi áron végrehajtotta. Komolyabb hadjáratok, nagyobb csaták során egyszerre több tumen is részt vett a hadműveletekben, hárman alkotva meg egy mongol hordát, azaz hadsereget.

A mongol katona fegyverzetének és harcmodorának alapját a ló képezte, amelynek lovaglását a járással párhuzamosan tanulták az ifjak. A lószerszámok között a nomád népek között nem egyedülálló módon kengyelt és nyerget is használtak – akár honfoglaló őseink –, így lehetővé vált, hogy meglehetős célbiztonsággal lőjenek vágtató lóról is. Fegyverzetük elsődleges eleme a rövid, háromszáz méternél nagyobb horderejű visszacsapó íj volt, melyhez két- illetve háromféle nyilat használtak. Minden katona vitt magával legalább harminc könnyebb nyílvesszőt távolabbi célok elérésére és harminc nehézfejű, páncéltörő vesszőt közeli célpontok ellen, melyeket gyújtónyilakkal egészítettek ki. Közelharci fegyverként handzsár és felkarra szíjazott tőr is tartozott a felszerelésükhöz, melyet vesszőfonatú- vagy bőrpajzzsal egészítettek ki. Páncélzatként egyrészt nyersselyem felöltőt viseltek, mely megnehezítette a harcosokat eltaláló nyílvesszők dolgát és megkönnyítette azok fájdalommentes eltávolítását, másrészt lakkozott bőrujjast hordtak ruházatuk felett. A katonák felszereléséhez a folyókon való átúsztatást lehetővé tevő vízálló nyeregtáskák tartoztak, melyben bárd, tű, cérna, váltás ruha, halászzsineg és horog, kulacsok és több más felszerelési tárgy lapult, így lehetővé téve, hogy a sereg minden egyes tagja gyakorlatilag önellátó egység lehessen. A sereg hihetetlen mozgékonyságát jellemzi, hogy 1219 őszén a kán ötvenezer katona élén 966 kilométert tett meg a horezmi hadjárat során.

A mongol katonák életében eleve fontos szerepe volt a vadászatnak, mivel életmódjuk révén a földművelésnek kevés időt és figyelmet szenteltek, a nomád népek felfogásához mérten pedig lenézték azokat, akik ezt művelték. A vadászat tehát fontos nyersanyagforrásként szolgált a sereg és az egész nép számára – a mongolok azonban kiképzési módszerré alakították ezt a tevékenységet. Csakúgy, ahogyan Európában a főúri vadászatok biztosították békeidőben a lovagok harcra készségét, levezették harci kedvüket és szinten tartották fegyveres képességeiket, Dzsingisz népe is kihasználta a tevékenységben rejlő lehetőségeket. A mongolok minden évben egyszer körülzártak egy hatalmas területet, amelynek pereméről a fegyvertelen mongol katonák egyre beljebb, a kör belseje felé űztek minden vadat. Az egyre kisebb területre szoruló nagyvadak – tigrisek, leopárdok, vaddisznók – egyre dühödtebben válaszoltak bekerítésükre, így, amikor a vadászat vezetője úgy látta, hogy kellően veszedelmesek már, a vadászok fegyvert ragadtak és összehangolt munkával lemészárolták a szűk térbe szorult állatokat. Így az ifjak megtanultak összehangoltan cselekedni és szembenézhettek félelmeikkel is.