Számos film és regény dolgozza fel a kalózok életét, de nagyon csekély azoknak a száma, amely az ókor és középkor tengeri rablóira koncentrál. Az alábbi cikk erre tesz kísérletet - átfogóbban foglalkozik a vikingekkel, de említésre kerülnek az iszlám, az adriai és más, kevésbé ismert rablónépek is.
Kezdetek
Bár a kalózokról szóló első írásos feljegyzés „csak” az i.e. 13. századból származik, Egyiptomból, az Újbirodalom korából, a kalózkodás valószínűleg egyidős a tengeri kereskedelemmel. Amint a kezdetleges vízi járműveken elkezdtek értékesnek számító árút szállítani, rögtön megjelentek azok, akik a könnyű meggazdagodás reményében arra használták a saját hajóikat, hogy ellopják a többiekét. Az ókorban azonban az sem volt különösebben furcsa, hogy a tisztes kereskedők vagy katonák tengeri rablással tették teljessé a bevételt vagy hadizsákmányt.Ókor
A föníciaiak voltak az elsők, akik a Földközi-tenger partjától hajlandóak voltak messzebb is elhajózni zárt fedélzetű hajóikon, így eljuthattak távoli földekre és elsőként képesek voltak körülhajózni Afrika kontinensét. Hogy megőrizzék tengeri monopóliumukat, a kapitányok esküt tettek, melyek értelmében kötelességük volt mindazon hajókat megtámadni, akik az ő közvetlen útvonalaikat használták. Ha a hajót legyőzték, nyugodtan ki is foszthatták.A görög városállamok életéhez is szorosan kapcsolódott a tenger, így nem lepődhetünk meg azon sem, hogy eposzaik tanúsága szerint többször is folyamodtak tisztességtelen eszközökhöz vagyonuk növelésére – gondoljunk csak Odüsszeuszra, aki gondolkodás nélkül megtámadtatta és kifosztatta a kikónok városát, a férfiakat lemészároltatta, a nőket rabszolgává tette.
(forrás: Wikimedia)
A római korból már nem mitologikus elemekkel színezett eposzok hanem történelmi feljegyzések segítenek a kalózok nyomaira bukkanni. A parti hajózás virágzása idején, a római köztársaság korában a Földközi-tenger medencéjében, Kis-Ázsia déli partvidékén valóságos kalózállam született virágzott: Kilikia. A rossz mezőgazdasági adottságokkal rendelkező, hegyes-völgyes területen elterülő állam minden bevételét a juhok adták – nem csoda hát, hogy a meredek parti sziklák alatt nap mint nap elhajózó, arannyal, fűszerrel, selyemmel megrakott hajók komoly csábítást jelentettek az őket figyelőknek. Eleinte csak az alattomos sziklákra sodródott hajókat fosztották ki a helyiek, később azonban megépítették saját, gyors járású, kicsiny méretű hajóikat is, amikkel időnként kirontottak az apró öblökből és a folyók torkolatából a tengeren elúszó lomha kereskedőhajókra. A kalózállamnak gyorsan híre ment és hamarosan a világ minden tájáról fogadhatta a meggazdagodni vágyó söpredéket. Idővel nagyobb hajókon egész partszakaszokat tettek lakatlanná, több városállam pedig állandó váltságdíjat kellett, hogy fizessen, hogy biztosítsa békéjét. Az egyre erősödő Rómának újabb és újabb bosszúságot okozott, különösen azért, mert a latifundiumokon dolgozó rabszolgák jó részét a kikiliaiak biztosították és így élvezték a nagybirtokosok támogatását. Gnaeus Pompeius volt az, aki végül, i.e. 67-ben győzelmet aratott felettük és eltörölte a kalózállamot a tengerpartról, így a Földközi-tenger véglegesen római fennhatóság alá került.
Arab kalózok a Földközi-tengeren
Engedjük meg magunknak, hogy egy korszakot ugorva folytassuk vizsgálódásunkat. Róma bukásával az általa biztosított tengeri rend is gyorsan szétesett. A barbár királyságok nem tudták vagy nem akarták biztosítani a tengeri útvonalakat, mivel kereskedelmük jellemzően kizárólag a szárazföldön folyt. A görög-perzsa tengerészeti hagyományokat öröklő arabok számára azonban létfontosságú volt, hogy uralják a végtelen habokat. Gyorsan felismerve, hogy európai ellenfeleik messze kevésbé jártasak a tengeren, a 9. századra több kalózfészket hoztak létre a mai Franciaország és Olaszország partvidékén. 846-ban arab kalózok kirabolták Rómát és a Pápai Államnak is komoly veszteségeket okoztak. Legfőbb tengeri központjuk Kréta szigete volt, melyet még akkor is kezükben tartottak, mikor az papíron már régen Velencéhez tartozott.Az Adriai-tenger szláv kalózai
A Balkán területeire az 5-6. században vonultak be a szláv törzsek, akik itt több fejedelemséget is alapítottak. Ezek közül az egyik a 7. század első felére kialakuló Pagania volt, amelynek lakói, a narentinok visszatértek a térség illír hagyományaihoz és felújították a kalózkodás régi mesterségét, a vidék pedig annyira készületlen volt, hogy hamarosan a tenger teljes partvidéke veszélyeztetetté vált. Különösen veszedelmessé váltak a vizek azokban az időkben, amikor a velencei flotta más vizeken hajózott, így lazult az ellenőrzés – amikor a jól felszerelt flotta úton volt a tengeren, a narentinok visszahúzódtak és vártak a kedvezőbb alkalomra.A 9. században, a Földközi-tenger arab kalózaival összefogva már a velenceiek sem jelentettek akadályt, így egyre veszedelmesebbé és vakmerőbbé váltak. 846-ban már a Velencéhez tartozó Kaorle városát is lerohanták és kifosztották, mikor azonban Bizánc haragját is sikerült kivívniuk, sorsuk megpecsételődött és a század végére a hatalmas ország legyűrte ellenállásukat és rájuk kényszerítette a kereszténységet. Tevékenységüket aztán Szerbia szárnyai alatt folytatták, ahol a narentinok adták a szerb harcosok legjobbjait.
egy 12. századi krónikában
(forrás: Wikimedia)
Vikingek
793-ban a lindisfarne-i kolostor körüli vizeken különös, sárkánydíszes csónakok tűnnek fel, melyből, mire a helyiek észbe kaphatnának, borotválatlan, termetes harcosok vetik ki magukat és lemészárolva mindazokat, akiket találnak, elviszik a kolostor és a környék teljes vagyonát.A vikingeket – a varég törzsek harcos hajósait Skandinávia zord éghajlata késztette erre az életmódra, melyet hamarosan Európa belső részei is megismerhettek a szerencsétlenül jártak. Bátrak és kegyetlenek voltak, akik 850-re már azt vették a fejükbe, hogy kifosztják Rómát. Igaz, hogy csak Sarzana városáig, a püspöki székhelyig jutottak, de ezt a várost csellel bevették és az utolsó érméig kifosztották, hogy ünnepelve térhessenek haza abban a hitben, hogy kirabolták az Örök Várost.
Fürge, nagyvitorlás evezőseiket drakkarnak (drake, sárkányhajó) hívja a szakirodalom. Ezeket a hajókat orrdíszük szerint csoportosították, melyek általában a méretüket is meghatározták. A kígyófejűek általában 30-50 evezővel bírtak – és minden evező mellé egy harcos került – míg a sárkányfejűek között ismert 120 evezős példány is. Ismert még kétféle hadihajó, melyeket a skandináv vizeken gyakran alkalmaztak. Az egyik ilyen hajó a snigg, mely mintegy félszáz fős legénységgel száz katonát tudott szállítani, a másik pedig a snigghez hasonló, annál jobban kidolgozott, több utas szállítására képes skeid. A vikingek a hajóikat tengeren érő támadás esetén az oldalukra támasztott pajzsok falával, mintegy álpalánkként védték magukat a nyilak elől. 45-120 méteres hajóikat a szárazon is magukkal vitték: fejjel lefelé fordították, a vitorlaárbocot eltávolították, majd az evezőpadokon megfogva a nehéz hajótestet felemelték és alatta haladtak.
A vikingeknél látható először az a különös tengeri demokrácia, amely a későbbiekben – jóval a szárazföldi demokráciák kialakulása előtt – megjelenik a kalózok között. Bár a parancsoké volt a legfőbb hatalom, a hajók árbocainak tövében mindenki elmondhatta véleményét a tervről, melyek értelmében volt, hogy a parancsnok bizonyos kérdéseket szavazásra bocsátott.
„Kerülték a nyílt tengeri csatákat, elsősorban öblökben, szorosokban ütköztek meg az ellenséggel. A hajókat orr- és fartőkéjükön egymással párhuzamosan összekötözték, a vitorlát bevonták, felállították a mellvédeket, s az evezősök munkába lendültek. A két hajóhad közeledett egymáshoz, az íjászok elkezdték lőni az ellenséget, a harcosok többi része pedig dárdával és kövekkel támadott. Majd amikor egymás közelébe kerültek, megcsáklyázták a hajókat, és kezdődött az ember-ember elleni küzdelem. Ebből is látszik, hogy a vikingek vízi csatái inkább hasonlítottak szárazföldi ütközethez, mint igazi tengeri csatához. De ők voltak azok, akik tökélyre fejlesztették a tenger felől a szárazföldre irányuló gyors rajtaütést. Mikor a part mentén megjelent egy viking hajó, csak néhány perc kellett ahhoz, hogy a harcosok elérjék a partot és elkezdődjön a fosztogatás. A hajóknak nem volt szükségük kikötőre, csak egy lapos partszakaszra, és a városok, falvak védőinek szinte esélyük sem volt a védekezésre.” (Wikipédia)
A parti kikötővárosok idővel felkészültek a vikingveszélyre és megfelelő védművekkel és jól felszerelt hajókkal várták a támadást, ami gyorsan veszélyesebbé és kevésbé kifizetődővé tette a városostromokat és fosztogatásokat. Az egyre kevesebb sikert elérő vikingeket lassan utolérte Európa szelleme, így keresztény hitre tértek vagy kirajzottak Skandináviából a világ több tája felé, hogy új államokat alapítsanak – Kijevi Fejedelemség, Normann Hercegség – vagy új földeket ismerjenek meg – Grönland, Amerika.Atlanti kalózok és a La Manche rablói
Az északi vizeken a vikingek után szinte rögtön voltak jelentkezők a kalózmesterség folytatására. 937-ben az ír kalózok szövetkeztek a skót, pikt és walesi kalózokkal, no meg a vikingek egyre fogyatkozó pogány törzseivel hogy megszállják Angliát, de tervük kudarcot vallott, Athelstan ugyanis megállította nyomulásukat és szétzavarta az ideiglenes szövetségeseket. A La Mance szűk csatornája a későbbiekben a rablók kedvenc útvonala lett, melyen töretlenül folyt a kalózkodás a 10. századtól. Ezekben az akciókban főleg alacsony származású nincstelenek vettek részt, de néha a központi hatalommal való összetűzésük miatt komoly vagyonnal bíró személyek is kalózkodásra adták a fejüket. Ezek a vizek veszejtették el William Maurice köztörvényest is, akit III. Henrik 1241-ben ítélt halálra – felakasztották, megfojtották és végül felnégyelték. Az eset a legelső – de később bevetté vált – ilyen büntetésként került feljegyzésre.
A Hanza-városok kalózproblémái
A Földközi-tenger kereskedelmi központja, Velence még tündöklése idején sem volt képes teljesen kiszorítani a kalózokat a tengereiről, joggal feltételezhetjük hát, hogy a rajtaütésszerűen támadó rablókkal az északi vizeken is meggyűlt a baja az ottani kereskedelmi hatalomnak, a Hanza-városok Szövetségének. Hiába épített ki ütőképes flottát a kalózok és az Északi- és Keleti-tenger államainak flottája ellen a Szövetség, a kalózkodás egyre elmérgesedett és a százéves háború idejére elviselhetetlen méreteket öltött.Az angol-francia ellentéten nyerészkedő, északi- és keleti-tengeri kijárattal rendelkező államok és városok hajói lelkiismeret-furdalás nélkül fosztották ki a többiek hajóját. A tenger hamarosan szinte teljesen hajózhatatlanná vált a kalózok miatt, akik rövid idő múlva már a kikötővárosokat is megsarcolták. A változó politikai-hatalmi viszonyok kedveztek a rablótevékenységnek, mert lehetetlenné tették egy összehangolt csapás kitervelését és végrehajtását – emiatt a különböző államok egyenként vették fel a harcot a törvénytelenek ellen.
1376-ban a Hanza újfajta adót vetett ki egy, kifejezetten a kalóztevékenység felszámolására alakítandó flotta felállítására. 1396-ban a Német Lovagrend kiszorította a kalózokat a Keleti-tengerről, így a kalózok vagy elpusztultak, vagy az Északi-tengerre tették át tevékenységüket. Az egymással is harcoló kalózok ellen intézett több erélyes hadjárat után a 15. század első felére a Hanza-városoknak sikerült kézre keríteni a legtöbb kalózvezért így visszavetni azok tevékenységét. A helyzet valamelyest normalizálódott, a vizek újra közel teljesen biztonságossá váltak.
ábrázolás 1434-ből
Ezután
A kalózok tevékenysége a legtöbb területen visszaszorult a középkor alkonyára. A török hódítás azonban újabb nemzedékét hozta el a rablóknak, akik a Földközi-tengert még jóval azelőtt uralták, hogy az oszmánok kiépíthették volna birodalmukat. A reconquista ugyan kiszorította az arabokat Hispánia térségéből, de kalózaik helyére spanyol és portugál szerencsevadászok léptek. Az Újvilág meghódításával új fejezet nyílt a kalóztevékenység történetében – ez az a világ, amit a filmekből ismerünk –, az angol és francia vizeken pedig feltűntek a korzárok, akik uralkodói engedéllyel tevékenykedve mindenkit megtámadhattak, ami nem az ország kikötőjéhez tartozott.A tengeri rablás évezredes hagyományai nem vesztek ki az emberekből – mesterségét még jelenünkben is sokan gyakorolják, elsősorban az Afrika környéki vizeken és az indonéz térségben, ahol a gyors motorcsónakokon közlekedő kalózok komoly gondokat jelentenek a nemzetközi kereskedelemben és diplomáciában egyaránt.
Felhasznált irodalom
Fekete lobogó alatt: fejezetek a kalózkodás történetéből / Földi Pálhttp://hu.wikipedia.org/wiki/Drakkar
http://hu.wikipedia.org/wiki/Viking_haj%C3%B3k
http://en.wikipedia.org/wiki/Piracy
