Sisakok - a fazéksisak




 
A középkori sisakok legjellegzetesebb, legismertebb típusa a heaume, azaz a fazéksisak. Az első és második keresztes hadjárat idejétől kezdve másfél évszázadon keresztül uralta a csatatereket, melyet kiváló védelmi tulajdonságainak köszönhetett, hiszen ez volt az első olyan sisak, mely teljesen beborította a fejet.



A fazéksisakok kialakulása

A 10.-12. században az alacsony, kúpos testű, úgynevezett normann sisakok voltak széles körben elterjedve. Bár a korábbi évszázadokban nem volt ritka, hogy az arc és a szemek védelmére különféle lenyúló pántokkal vagy álarccal egészült ki a fej védelme, a normann sisakok legtöbbje már csak egy orrvédővel, "nasal"-lal rendelkezett.

A 12. század folyamán tetejüket egyre kevésbé csúcsosra készítették, mely jellegzetes félgömb formát eredményezett. A század végére pedig már a teljesen lapos tetejű, felfelé szélesedő "sószóró" típusok voltak jellemzőek. Ekkorra a támadófegyverek fejlődése, nehezülése miatt újra megjelentek az arc védelmét ellátó különféle kiegészítések. Ezek már nem egyszerű orrvédők voltak, hanem a sisak elejére erősített erős acél vagy vas lemezek, melyek az egész arcot befedték. Ezeket a lemezeket szükségszerűen különféle légző- és szemnyílásokkal (ocularia) törték át.

A 13. század elejére ezekre az arcvédős sisakokra további - ekkor még különálló - lemezt erősítettek, hogy védjék a tarkót is. Alig egy évtizeddel később az arcvédőt és a tarkóvédőt egybekapcsolták: megszületett a fazéksisak. 
A sisakok teteje eleinte továbbra is lapos volt, ezek azonban egy-egy erősebb ütéstől viszonylag könnyen behorpadtak. Ezért a 13. század folyamán kezdték ismét kúpos formájúra alakítani, hogy jobban lecsússzanak róla az ütések, vágások. Így ez a kúpos kialakítás maradt jellemző a következő évszázadokban egészen a fazéksisakok végső letűnéséig.

A 14. századra forrt ki végleges forma: a fazéksisakok ekkorra már elég hosszúak voltak ahhoz, hogy a viselőjük vállára nehezedjenek, a fejnek pedig az eddigi lehető legteljesebb védelmet nyújtották.
Arcvédős sisak

Szószóró típusú sisak
Korai változatok. Fent: arcvédős kerek tetejű sisak (olasz ∼1210), lent: sószóró típus (Anglia, 13. sz. közepe)

Fezéksisakok
Rekonstruált fazéksisakok. Kronológiai sorrendben, balról jobbra:
1.: Maciejowski Biblia (∼1250) ábrázolásai alapján; 2.: A Dargen Pommern-i sisaklelet (∼1270) alapján készült másolat; 3.: A Bolzano sisak másolata (∼1300); 4.: Sir Richard Pembridge sisakja (∼1370) alapján készült 14. századi fazéksisak. A kép forrása: One lucky guy @ Flickr



Felépítésük

A fazéksisak teste jellemzően hengeres vagy hordó alakú, teteje eleinte lapos, később kúpos kialakítású volt. Kiváló védelmet biztosított a fejnek, de zárt sisak lévén a kilátás a szemek előtti keskeny látónyíláson meglehetősen korlátozott volt.

A légzést a szemnyílás alatti áttörések segítették: ezek kezdetben egyszerű lyukak voltak, a 13. század végétől azonban elterjedt a kereszt alakú áttörések készítése. Ez a díszítés és a vallásosság kifejezése mellett gyakran gyakorlatiasabb célt is szolgált: itt rögzíthették az övhöz – vagy később a mellvérthez - kapcsolt láncot. Ezáltal könnyen visszaszerezhette a viselője a fejéről leütött sisakot, de akár – ahogyan azt Colaccio Beccadelli 1340-es évekből származó domborművén is láthatjuk – a hátára is vethette, ha nem volt éppen rá szüksége.

Az arclemez merevségét gyakran a középvonalánál végigfutó, kereszt alakú élpánttal fokozták. A fennmaradt példányok és ábrázolások azt mutatják, hogy ez leginkább a többi részhez hasonlóan vasból vagy acélból készült, és csak ritkán bronzból.

 
Fazéksisakok a Maciejowski bibliában
Fazéksisakok a Maciejowski bibliában, ∼1250 (forrás: wikimedia)


Díszítés - festés és sisakdísz

Az arc eltakarásával a más módot kellett keresni az azonosításra. A katonáknak fel kellett ismernie a vezéreket még ha azok arcát nem is látták, de fontos lehetett, hogy az ellenséges harcosok is tisztában legyenek a viselő rangjával, így reménykedhetett benne, hogy a csatában inkább elfogják és váltságdíjat követelnek életéért cserébe, mintsem egyszerűen levágják.

A képzeletünkben gyakran csillogó acélként élő fazéksisakok a valóságban gyakran feketére voltak égetve, vagy a lovag pajzsával megegyező színűre voltak festve, ahogyan ezt a Maciejowski Biblia ábrázolásaiban is láthatjuk.

Az azonosíthatóságra való törekvés vezetett a sisakdísz megjelenéséhez is a 12 század végén. Ezek legfőbb alapanyaga többek közt bőr, fa, vagy gipsz lehetett, de gyakran használtak - számos más anyag mellett - ruhaszövetet vagy tollakat is. Nem csak a használt anyagok, de a formák is nagyon széles skálán mozogtak: ábrázolhattak koronát, hatalmas szarvakat, szárnyakat, de akár állati vagy emberi fejeket is. A legkorábbiak közé tartozik az I. (Oroszlánszívű) Richárd pecsétjén látható egyszerű, legyező formájú sisakdísz, az egyik leghíresebb pedig Edward, a Fekete Herceg koronás leopárdja.


Festett fazéksisak, német
Német fazéksisak festett mintával,
14. század közepe
Albert von Prankh sisakja
Albert von Prankh sisakja, Ausztria, 14. század
Sisakdíszek - Manesse Kódex
Sisakdíszek a Manesse Kódexben, 14. század képek forrása: wikimedia commons)



Fezéksisak és bascinet

Fezéksisak és bascinet
Fazéksisak és bascinet, német és angol ábrázolások a 14. század első feléből

Viselés és használat

Elődjéhez, a normann sisakhoz hasonlóan a fazéksisakot is állszíjjal rögzítették a fejre. Míg a korábbi sisakok a homlokra támaszkodtak, a fazéksisakokat már párnázott harangtető, vagy teljes bélés tartotta. A belső részre gyakran egy bőr szalagot szegecseltek, melyhez háromszögletű bőrnyelvek voltak erősítve. Ezeket középütt, kellő hosszt ráhagyva összekötötték, így lehetővé téve bizonyos szintű személyre szabhatóságot, hogy a sisak jól illeszkedjen a fejre, és a szemnyílás a megfelelő magasságban, a szemek előtt legyen.

Kiegészítő védelemként a 13. század elejétől kezdve gyakran a fejre szorosabban illeszkedő fém koponyavédőt vagy bascinet-et is vettek alá, és láncgallért fűztek hozzá. Ez magyarázza, miért láthatunk sok ábrázoláson irreálisan nagynak tűnő sisakokat: immár a lovag fejétől szükségszerűen nagyobb koponyavédő és a rá vett lánccsuklya is bele kellett, hogy férjen a fazéksisakba.

A 14. századtól kezdve a csatákban a bascinet-et már a lánccsuklya fölött, önálló sisakként hordták, elhagyva mind a koponyavédőt, mind a fazéksisakot.

A fazéksisak továbbfejlődése

A 14. századi műalkotások érdekes kísérletezésekről árulkodnak: fazéksisakok mozgatható, felhajtható vagy levehető arcvédőkkel. Ezekben elősejlik a sisakok egy következő generációja, azonban ezek a korai változtok úgy tűnik mégsem voltak elterjedtek, hiszen egyetlen példányuk sem maradt fenn napjainkra.

Az 1350-es évekre a fazéksisak elkezdett veszíteni népszerűségéből. Egyre kevésbé használták a csatákban, alkalmazásuk szinte teljesen áttevődött a lovagi tornákra, ahol még közel másfél évszázadig szolgált némileg módosult változata, az úgynevezett békaszájú tornasisak.




A "békaszájú" tornasisak

A fazéksisak azon tulajdonságai, melyek kiszorították a harcmezőről - súlya és viszonylagos mozdíthatatlansága - egyúttal kiválóan alkalmassá tették a lovagi tornákon történő használatra.

Az 1400-as évek elején megjelent, a kopjatörések alkalmával használt tornasisak meglehetősen magas testű, felfelé szélesedő, domború tetejű volt. Súlya teljesen a vállra nehezedett egy széles, nagy felületű vállrésszel, így nem csak a fejet, de a vállakat és a mellkas felső részét is védte. A sisaktest elülső része és a teteje közti rés szolgált látónyílásként: ezen kialakítás miatt csak a nyeregben enyhén előredőlve lehetett kilátni belőle.

Az összeütközés pillanatában azonban a test hátrébb dőlt, így a kopja darabjai nem sebesíthették meg a szemet. Hogy jobban ellenáljanak az ütközésnek, a sisak bal oldali része gyakran erősebb volt, a légzőnyílások – amennyiben voltak – a jobb oldalon helyezkedtek el.

Egészen a 16. század első negyedéig szinte változatlan formában tartoztak a lovagi tornák legfontosabb védőeszközei közé.

Német tornasisak (forrás: The Metropolitan Museum of Art)