Ostromeljárások, ostromgépek

Átkelés a várárkon

Az erődítmény védőövének közvetlen megtámadása előtt az ostromlóknak rendszerint át kellett kelniük a várárkon. A kisebb, jelentéktelen vájatokat rendszerint át lehetett küzdeni egy jókora ugrással – persze a vértezet, mely korábban megóvott a nyílvesszőktől, most minden valószínűség szerint inkább akadályozott – vagy egy, az árkon átvetett, hosszú deszkapalló segítségével.

Ha a várárok túl széles volt – esetleg túl mély – ahhoz, hogy egyszerűen átgázolhassanak rajta, vagy leginkább ahhoz, hogy az ostromgépeket rajtuk keresztül vezessék, akkor fel kellett tölteni. A várárok egyes részeit rendszerint földdel, kővel töltötték fel, amennyiben víz is volt benne, úgy csak annak elvezetése után. Ez roppant energia- és főleg időigényes vállalkozás volt – és talán a legveszélyesebb fejezete a várostromnak. Az árok feltöltésén munkálkodó támadókat, akik rendszerint az ostromló sereg legalacsonyabb rangú embereiből, gyakran az egyszerű kísérőszemélyzetből, szolgákból vagy ritkábban fegyverhordozókból álltak, igen komoly veszteségek érhették eközben. Elsősorban a védők kő- illetve nyílzáporától kellett tartaniuk, ami a védőfelszerelés teljes hiányában pillanatok alatt végzetessé válhatott.

A lassú és emiatt gyakran akár napokig húzódó folyamatot az időjárás is nehezítette, mert esős időben – értelemszerűen – a képlékennyé, sárrá vált föld sokkal kevésbé engedelmeskedett a támadói akaratnak. Veszélyt jelentett továbbá az esetleges vizesárok vizének elvezetését elrendelők vagy kivitelezők szakszerűtlensége is – esetleg a védők ilyen irányú tevékenysége – amelyek miatt az esetlegesen elvezetett patak gátja átszakadhatott és a bezúduló víz, még ha az emberi életre ritkán is volt veszéllyel, a munkát lehetetlenné tette egy újabb elvezetésig.

A falak kiiktatása

Miután a várárkot feltöltötték, az ostromlóknak a vár falával kellett megküzdeniük. A korai és az érett középkor várfalai elsősorban magasak voltak, hiszen nem lévén elterjedt az ágyú, a vártervezőknek és építőknek nem volt érdeke vaskos, tömör falakat készíteni. Érthető, hogy a középkori várharcászat számos eszközt és módszert fejlesztett ki – az ezek ellen való védekezés formái mellett – a védfalak lerombolására, mely a várudvarra özönlő ostromlók lévén lehetővé tette a közelharcot a védők és a támadók között.

Falroham

A legegyszerűbb módja a várfal legyőzésének annak figyelmen kívül hagyása volt. A falroham során a támadók hullámai hosszú ostromlétrákkal próbáltak feljutni a várfal tetejére. Nemcsak a létrának kellett elég hosszúnak és masszívnak lennie, de, amennyiben a várfal rendelkezett külső gyilokjáróval, azt is meg kellett nyitni vagy meg kellett mászni a sikeres alkalmazáshoz.

A felfelé mászó, általában a túlerőre építő vezérek által odarendelt vakmerők – vagy halálraítéltek – védelmét leginkább a támadók íjászai és saját páncéljuk biztosíthatta, általában kevés sikerrel. A védők természetesen nyílzáporral és a létrák eltaszításával védekezhettek a gyors, egyszerű és általában más eljárással párhuzamosan alkalmazott eljárás ellen.

Aknázás

A falak elpusztításának egyik legalapvetőbb – és talán a legkörülményesebb és legveszélyesebb – módja az aknázás eljárása volt, melynek az idők során különféle bonyolultságú eljárásai alakultak.

A legkezdetlegesebb módszer az volt, hogy az ostromlók különítményei ostromfedezékek rejtekében a várfalat a tövénél próbálták meg megbontani, átlyukasztani azzal a szándékkal, hogy az meggyengüljön vagy összezuhanjon. Az áldozatok minimalizálásához a támadó sereg íjászainak összehangolt és jól felkészült fellépésére volt szükség. Ezen módszer ellen is – csakúgy, mint az árokfeltöltés esetén – elsősorban a munkálkodókra zúdított nyílzáporral és kövekkel volt a legkézenfekvőbb védekezni.

A fejlettebb eljárások egészen más természetű veszedelmeket tartogattak az aknászok számára – és jóval munkaigényesebbek is voltak. Ezeknek értelmében a munkálatokat jóval az ellenséges íjászok hatótávolságán kívül kezdték meg, s kevéssel a föld alatt alakítottak ki egy járatot, amely áthaladva a várárkon a falak alapzatát célozta meg, majd, elérve azt, gerendákkal kitámasztatották.

A falak alatti támasztékok tövébe ekkor éghető anyagokat gyűjtöttek majd ezeket fellobbantva elégették a gerendákat, így a pillérek eltörésével az alagút és a felette levő falrész egyaránt beomlott. Ez az eljárás, mely kizárólag a megfelelő, nem sziklás vagy mocsaras talajban volt végrehajtható s melynek kivitelezői állandó omlásveszélyben voltak kénytelenek dolgozni, igen gyakran nem sikerült.

Védekezés az aknázás ellen

A védők, hogy az ostromlók aknázási tevékenységét felismerjék, a falakra vagy előre elkészített ellenaknába vízzel teli hordót állítottak, amely tartalmának fodrozódásával az avatott szem számára egyértelművé vált az aknázási tevékenység. Ennek felfedezésekor a védők megpróbáltak ellenaknát ásni a támadók aknájához, amely két járat találkozásakor odavezényeltek egy szakasz katonát vagy füsttel űzték ki az ostromlók aknászait.

Néhol egy teknőre feszítettek ki egy bőrdarabot, melyre borsót, sót vagy földet helyeztek, s azok ütemes rezdülései jelezték a támadókat. 

Faltörő kos

Talán a legrégebbi ostromgép a faltörő kos, melynek bonyolultsága a szakasznyi katona hordozta vaskos fatörzstől az ostromtornyok legalsó szintjére láncokkal rögzített, a kényelmes fogás érdekében vájatokkal ellátott, fémfejű bestiákig terjedhetett.

A tipikus kosokat egy kerekekkel ellátott, tetővel ellátott kocsira erősítették úgy, hogy a vasalt gerenda a kocsi hossziránya mentén szabadon lenghetett. A faanyag védelme érdekében és a nagyobb pusztítást szolgálandó gyakran szögekkel és vaspántokkal vasalták a fát, később pedig vasfejjel látták el a végét. A tetőt vizes bőrökkel borították be, hogy védjék azt a felgyújtástól.

Egy speciális változatot a falak lebontásán fáradozó, a fal tövében munkálkodó ostromosok is használtak. Erre a kisebb szerkezetre hegyes vasfej került a nagy zúzófej helyett, mellyel az övezőfal tövében könnyebben véshették ki a kövek hézagait, jelentősen gyorsítva ezzel a munkájukat.

A keresztes hadjáratokig a leggyakoribb ellenintézkedések a fentiek voltak, ott azonban a muzulmánok kitaláltak egy módszert a könnyű hatástalanításra: egy hatalmas kampót eresztettek le és akasztottak a gerenda alá, felborítva a szerkezetet. A metódus hatékonyságáról árulkodik, hogy a visszatérő keresztesek évek alatt egész Európával megismertették az alkalmazásának módját és mintegy évtizeddel az első hadjárat lezárulta után már szinte mindenütt alkalmazták.

Görögtűz

A fenti ostrommódszerek legtöbbje ellen létezett még egy védekezés, egy afféle adu: a görögtűz. A vegyszer pontos ismerete máig nem ismert, hatása azonban annál inkább – eszerint a modernkori napalmhoz hasonlít. Hatékonyságáról tanúskodik, hogy a víz felszínén is égett – olyannyira, hogy lángra lobbantotta a közvetlen találatot nem szenvedett hajókat is. Várostrom esetén a lezúduló görögtűzzel az ostromgépek jó része és az árkászok tevékenysége egyaránt gyorsan el lett intézve.

A forró víz – és ritkábban a forró olaj – is gyakran került felhasználásra, amit az ostromlók nyakába zúdíthattak, fájdalmas sebeket okozva.

 

Ballista

Az ellenfél élőerejére közvetlenül a legveszedelmesebb ostromfegyver a ballista volt. Az ókori Rómában találták fel az Örök Város ostrommérnökei, de a középkorban is széles körben alkalmazták. A hatalmas nyílpuskára hasonlító torziós szerkezet dárda méretű vesszőket lőtt ki és képes volt több embert is átütni, még akkor is, ha történetesen páncélozott lovagokról volt szó.

Az ostromok során is inkább a kitörések híveinek elkedvetlenítésére használták, a véknyabb kőfalakban ugyanis már nem nagyon volt képes kárt tenni. Védőfegyverként azonban egyenesen végzetesnek bizonyult: a várfalakra állították és az arra feljutó ostromlók felé fordították, akiknek semmiféle ostrompajzs vagy más nem nyújtott menedéket a hatalmas mészárlás elkerülésére. 

Onager

Az onager szó angolul vadszamarat jelent - nevét arról kapta, hogy működése a szamár rúgására emlékeztette első, köztársasági római kori alkalmazóit. Alapjául egy faszerkezet szolgált, mely szilárdan tartott egy gerendát, mely a tengelye mentén így is szabadon tudott mozogni. A gerenda végére parittyaszerű bőralkalmatosságot erősítettek, ebbe helyezték a lövedéket.

Torziós elven működött, tehát a gerendát, mely erejét egy többszörösen megtekert kötélből nyerte, vízszintes helyzetbe állították valamilyen módszerrel – általában csigasorral – majd eleresztették, hogy a lendület kivágja a parittya lövedékét.

Kétféle alapvető lövedéktípussal működtették. Az egyik az egyszerű és tipikus kődarab volt, mely egy szilárd, nem túl nehéz terméskőből vagy vasgolyóból állt. A másik lövedékfajta inkább kisebb faházak, tetők gyors szétzúzására, az élőerő megfutamítására volt alkalmas. Ebben az esetben több kisebb kő- vagy vasdarabot helyeztek el az ostromgép csészéjében, melyek szétszóródtak kilövéskor – igaz, ennek a lövedéknek az eredményes alkalmazásához valóban ütegekre volt szükség, különben hatalmas területen szórta szét a hatástalan kavicsokat. A kis lövedékeket néha agyagtartóba helyezték – általában azután, hogy a vasgolyók vagy a termetesebb kövek elfogytak – így együtt tudták őket tartani a becsapódásig.

Mangonel

Az ostromgép neve a görög eredetű latin maganon szóból ered, melynek jelentése a háború gépezete. Az onager mintájára konstruált mangonel alapját egy szilárd faszerkezethez erősített hosszú gerenda alkotta, melynek végére egy csészét helyeztek el a lövedéknek. A gerendát csörlővel vagy csigasorral feszítették vízszintes helyzetbe, majd eleresztették – a félúton megakadó sudár csészéjéből a lendület továbbvitte a lövedéket, mely így viszonylag messzire szállt.

Az ötszáz méteres hatótávolságú ostromgépet igazán hatékonyan ütegekbe szervezve lehetett használni, ugyanis egyéni átütőereje nem volt túl nagy. Lövedékei megegyeztek az onagerével. Lőtávolsága kisebb, ütőereje azonban nagyobb volt elődjénél. 

Trebuchet

A középkor legnagyobb és legmonumentálisabb ostromgépének eredete egyelőre nem tisztázott, ám mindenképpen az ókorban eredeztethető. Általában a kínaiak vagy a bizánciak neve merül fel, mint a szerkezet feltalálói, de perdöntő bizonyíték még nem született ez ügyben. Működési szerkezete abban különbözik a korább ismertetett három ostromgéptől, hogy torziós elv helyett ellensúllyal, a gravitáció erejét kihasználva működik.

„A fegyver fődarabja egy hosszú gerenda volt, amelynek az egyik végére hatalmas parittyát, a másikra óriási ellensúlyt erősítettek. A trebuchet többféle méretben készült, és képes volt 40-150 kilogramm közötti lövedékek hajítására. A terhelhetőség a sudár hosszától és az ellensúly tömegétől függött.” (Kaufmann-Kaufmann) A katapult lövedékének még nem lett volna elegendő a nagy rombolóerőhöz – a valódi erőt az adta, hogy a lövedékeket magas röppályán hajította el, így a lezuhanó tárgyak tömegük többszörösével csapódtak a falakba.

A hatalmas szerkezetek a 13. században terjedtek el széles körben, bár már a keresztes hadjáratok során is feltűntek a keresztesek oldalán és ellenében egyaránt – Mardi bin Ali al-Tarsusi, aki Saladinnak írt hadtudományi munkát 1187-ben ír a „hitetlen ördögök” feltalálta trebuchet jelenlétéről az arabok seregében. A keresztények is bevetettek több katapultot Akkon 1191-es ostromakor, melyeket külön nevekkel láttak el. Az egyiknek a Rossz Szomszéd, a másiknak az Isten Kővetője nevet adták – ez utóbbi mellett működés közben állandóan állt egy pap, aki folyamatos prédikációval és adománygyűjtéssel biztosította a harci gépezet működését.

A középkor talán legnagyobb katapultját I. Edward angol király építtette Stirling ostromakor, 1304-ben. A Csatafarkasnak (warwolf, lup-de-guerre), ahogy a monstrumot nevezték, szétszerelt állapotban 30 szekér kellett, hogy a darabjait el tudják szállítani. Összeállításához öt ácsmester és negyvenkilenc további segéd kellett – a munkálatok így is három hónapig tartottak. A skótok még azelőtt megadták magukat, hogy a király kipróbálhatta volna hatalmas ostromgépét – az angol uralkodó azonban kipróbálta a farkas lövedékinek erejét, s a saját szemével tapasztalhatta meg, ahogy a várfal egy összefüggő, jelentős része alászakad.

Igaz, hogy az ostromarzenálhoz a 14. században már az ágyú is csatlakozott, hatékonysága sokáig nem érte utol a trebuchet erejét. Ennek lehet betudható, hogy Cortés még 1541-ben is alkalmazott egyet az azték főváros, Tenochtitlán ostromakor – igaz, helytelenül állította össze a gépet, így az első lövedékével saját magát pusztította el. Mi több, 1779-ben, mikor a Gibraltárt védelmező angol csapatok azt tapasztalták, hogy az ágyúik nem érik el a spanyol hajókat, megépítettek egy ilyen katapultot és megvédték a szorost. Manapság a Nagy-Britannia legszebb várának tartott Warwick mellett mutatják be napi kétszeri lövését minden idők legnagyobb trebuchet-jének, amely 18 méter magas és 22 tonnát nyom.